Kérdezz - felelek

Semmi nem érdekli, nem tanul, nem csinál semmit. Fel van háborodva, ha kérünk tőle bármit. Mindenkivel keresetlen hangnemben beszél, nem érdekli, hogy az felnőtt. Velünk, a szüleivel teljesen elutasító és közli, hogy ő utál mindenkit. Nem tudom mi történhetett vele, régebben szófogadó, segítőkész gyerek volt.Olyan érzésem van, mintha teljesen kifordult volna magából.Sorozatban hazugságon kapjuk, de egy vállrándítás a válasz.

Teljesen tanácstalan vagyok.
3 gyermekem van, ő a középső. Rengeteg figyelmet fordítok rájuk, de láthatóan ez nem elég.A másik két gyermekemmel fele ennyi gond nincs. Olyan mintha élvezné, hogy mindenkit sérteget a környezetében.
Mit tanácsol, mit tegyek?

Válaszát előre is köszönöm és nagyon várom.
Egy aggódó édesanya, Ágnes

30 éves leszek májusban. Édesapám elment, elhagyta anyukám, édesanyám meghalt.!! 

Én anorexiás lettem ezután, de azért is, mert sokat csúfoltak disznónak.
Nagyon lefogytam, és több mint valószínű, sok sérülést szereztem a szervezetemben.

Pánikbeteg lettem, és folyton, ha nem jutok inni vagy ennivalóhoz (pl nincs pénzem, vagy véletlen nem viszek magammal) akkor mintha szédülnék, reszketnék, stb... Vércukromat mindig mérik, és jó!!!

Csak akkor nem tudom, miért van az h azt érzem, szívinfarktusom lesz, vagy leáll a szívem, és meghalok!!!
Súlyos szorongásom van!!

A probléma amivel önhöz fordulok, egy 10 évvel ezelőtti haláleset miatt alakult ki. Az öcsém halála után 15-20 kilót híztam, gyakorlatilag 2 hónap alatt, úgy, hogy az életmódom nem változott! Nem ettem sokat, és mozgok is eleget!! Azóta ezzel küzdök sajnos! Az anyagcserém (ami azelőtt remekül működött) egycsapásra lelassult! Próbáltam számtalan fogyókúrát, vizsgáltak orvosok...de semmi átütő eredmény! Most várok mellékvesehormon eredményekre, de félek, ez sem mutat majd semmit. Úgy érzem, már évek óta nem nyomaszt lelkileg az öcsém elvesztése...de ahogy mondják...minden fejben dől el! Lehetséges, hogy ön lát ebben összefüggést? És ami fontosabb...esetleg megoldást? Létezik, hogy lelki oka van a túlsúlyomnak?
Várom megtisztelő válaszát!
üdvözlettel: Vik

32 éves férfi vagyok. Ezidáig nem igen gondolkodtam komoly kapcsolatban senkivel, és eszerint is éltem. Az életemben bekövetkezett egy komoly változás, családi tragédia, ami elgondolkodtatott, hogy merre is haladok. Egy éve megismerkedtem a jelenlegi élettársammal, akivel egy hónap után össze is költöztünk. Lehet, hogy egy kicsit gyors volt ez az összeköltözés, de van egy nagyon aranyos kislánya és csak így tudtunk együtt lenni. Elég jól kijövök a gyerekekkel, ezért nagyon hamar össze is barátkoztam a párom gyermekével, aminek nagyon örültem. Mivel nagyon szeretem a párom és a kislányt is nagyon megkedveltem, ezért rájöttem, hogy ő (ők) az akire vártam. Ezért mindent el is követek, hogy megtartsam őket. Páromnak vannak olyan berögződései, amik nem igazán tetsszenek nekem, és ezt neki is jeleztem. Nem vagyok egy vitatkozós típus, inkább nyugodtan szeretem megbeszélni a problémákat.

Nem szeret csókot adni (kapni se), megölelni a másikat, megfogni a kezét, tehát semmi olyat, ami szerintem az egymás iránti kötődés mindennapi velejárója. Eddig nem sok szerencséje volt a férfiakkal, és talán ez miatt vált ilyenné. A szexuális életünkre is erősen kihat ez a fajta zárkózottság. Kapcsolatunk elején se szeretkeztünk annyit, mint amennyit szeretnék. Megjegyzem, hogy nincsenek teljesíthetetlen elvárásaim, de szerintem ebben a korban a heti egy alkalom részemről nem nagy kérés. Jelenleg nagyjából a havi egy alkalom a valós együttlét. Többször felhozom beszélgetés szintjére ezt a témát, de mindig sértődöttség a vége. Itt még megjegyezném, hogy nőgyógyászati probléma is fellépett az egy év alatt és én azt az időt is szépen kivártam és mellette álltam mindenben. Ez a probléma elmúlt, de a helyzet változatlan. Legtöbbször a magyarázat a részéről az, hogy fáradt, amit meg is értek, mert eléggé fáradékony. Nem igazán tudom, hogy mit csináljak, mert már rendszeresen belülről gyötröm magam. A szívem azt mondja, hogy tartsak ki mellette, mert szüksége van rám és én is szeretem. Az eszem, meg azt sugallja, hogy lépjek ki a kapcsolatból. Kérem segítsen.
Köszönöm.
Attila

19éves férfi vagyok. Pár hónappal ezelőtt egy komolyabb mandulagyulladásom volt. Tünetként jelentkezett nálam egy elég bosszantó folyamatos hányinger, rosszullét. Nem mertem bejárni előadásokra, nem akartam, hogy ott mindenki előtt rosszul legyek. Kerültem az olyan helyeket ahol sokan vannak, féltem, hogy baj lesz ott mindenki előtt. A mandulagyulladás gyorsan elmúlt, de a rosszullét belém idegződött. Nem mondom azt, hogy nagyon súlyos lenne a probléma, de most is nehéz rávenni magam, hogy bejárjak előadásokra, vagy hogy egy nagyobb üzletbe bemenjek. Attól félek még most is, hogy rosszul leszek. Állandóan azt a gombócot érzem a torkomba. Tudom, hogy ez csak lelki probléma, tudom, hogy semmi más bajom nincs. De nem tudom, hogyan felejtsem el ezt a rosszulléteket. Már kezdem észrevenni, hogy megnehezíti az életem ez az állandó szorongás. Szeretnék megint teljes életet élni, de így, hogy folyton azt lesem, hogy olyan helyre üljek suliba ami közel van az ajtóhoz, vagy hogy sietek az üzletbe a vásárlással, ez nagyon elkeserít. Van amikor tökéletesen el tudom terelni a figyelmem, és aztán már nincs semmi baj, de van amikor nagyon bepánikolok és olyankor már a pánik miatt leszek rosszul. Valami hasznos tanácsot szeretnék kérni, hogy miként győzhetem le ezt a félelmet, hiszen tudom, hogy igazából nincs mitől rosszul lennem, de a félelem még mindig itt van.

Válaszát köszönöm szépen!

Tanácsot szeretnék kérni 16 éves fiammal kapcsolatban. Négy gyerekes, dolgozó anya vagyok, mégis próbálok időt biztosítani a gyerekeimnek. Sajnos a fiamat nem tudom, hogy kellene kezelnem.

Elég rég óta sejtem, de egy ideje bizonyosságot is nyert, hogy meglop engem is; a testvéreit is. Próbáltam változtatni a havi 1000ft zsebpénzen, hogy kézbe kapja és heti 500ft, de ez sem volt elég.( sajnos ennél többet nem is tudnék adni nekik).
Megveszek mindent, amit értelmesnek tartok és hiányolnak; ha mozira kérnek, külön fizetem, mégis a fiam üríti a pénztárcámat (volt, hogy az apró helyett 20.000ft-ost vett el) . Amikor szólok, hogy \" szerintem valamit szeretnél mondani..\" visszalopja, de anélkül, hogy bocsánatot kérne, vagy megbánást mutatna.

Ha keresünk valami apróságot a lakásban: nem látta; többszöri kérdezésre is, halál nyugodtan a szemembe néz és belehazudik. (utólag általában megkerül nála, bár szerintem van olyan tárgy amiért börtönbe is kerülhetne.)

A testi fenyítést nem tartom helyénvaló nevelési módszernek (részben mert 2 fejjel magasabb nálam; másrészt engem veréssel neveltek, így nem szeretném ha félnének tőlem......bár lehet ezt rontottam el?) viszont nem tudok kihez fordulni. Nagyszülőktől, ismerősöktől, iskolától nem szeretnék tanácsot kérni, mivel a 3 lányra valószínű, hogy rossz fényt vetne. Nevelési tanácsadóban júniusra kaptam időpontot, így amennyiben van rá lehetősége, örömmel vennék pár tanácsot, egyáltalán, hogy reagáljak??
Köszönettel: Kinga

21éves lány vagyok. Mióta az eszemet tudom \'nincs igazi személyiségem\' Folyton keresek (vagy ha nem is keresek, találok) egy úgynevezett \'példaképet\' akit követek. Stílusban, viselkedésben, ahogy csak tudom. Ez tart kb 1-2 hétig, majd jön egy következő. Néha visszatérek ugyanahhoz. Mindegy, hogy férfi vagy nő. Ezt az \'utánzást\' nem nevezném betegesnek, nem mániákus utánzás, de állandóan él, nem értem hogy miért. Ha valakiben megtetszik valami, akkor az ő személyiségjegyeit próbálom követni. Vagy ezzel mindenki így van, csak nem mutatják?

A másik, képtelen vagyok tartós kapcsolatra. Lehet, hogy viccesen hangzik 21 éves koromra, de minden (környezetünk által normálisnak vélt) normális ember azt szeretné, ha lenne egy szép kapcsolata, egy szerető társa. Én úgy vagyok vele, hogyha találok is egy \'tökéletes\' társat, olyat akit elképzeltem, egyáltalán nem tudok megmaradni mellette, hajt a szabadságvágy, úgy érzem, időpocsékolás hogy \'lekötöm magam\'. Szexuális hovatartozásomban sem vagyok biztos.

Hangulatváltozásaim állandóak, de nem túl szélsőségesek, olykor viszont a dühömet nem bírom visszafogni, s ez szélsőségekbe is csapódhat, sajnos a közeli családtagjaimon \'csattan\'... Gyakran vagyok álmos és szomorú, és van olyan, hogy hirtelen csak a pillanatnak akarok élni s majd kicsattanok az élettől, de ez sajnos nagyon ritka. Sokszor megakadok a gondolatmenetemben, nem tudom hol tartok, és nehezen találok vissza. Elsőfokú rokonom mániás depressziós. Sokat olvastam ilyesmi betegségek után, legjobban a borderline személyiségzavar jelzői érvényesülnek rám. Önnek mi a véleménye? Kérem válaszoljon. Előre is minden tiszteletem és köszönetem az Öné.
K Viktória