Kérdezz - felelek

Sógorom s egyben jóbarátom ügyében írok magának. Mindketten negyvenes éveink elején járunk, jó évtizede ismerjük egymást. Sosem volt egy kiegyensúlyozott, harmonikus ember, néha jött a dilijeivel, azzal is volt hogy fenyegetőzött, hogy felakasztja magát. Azt hittem, ezeknek a durva dolgoknak már vége. Született két kisgyerekük, egy lány és egy fiú, s úgy látszódott, Laci magára talált. Ki vagyok akadva, mert idestova fél éve minden elölről kezdődött! Tegnap éjjel felhívott hajnali kettő után, részeg állapotban, s azzal fenyegetőzött, megöli magát, mert semmi értelme az életének, hiába van meg mindene, nem tud boldog lenni. Mondtam, hogy ne hülyéskedj Lacikám, ott a gyönyörű családod, a szép feleséged, ,meg a gyerekek, akik imádnak! Ő csak bőgött. Valahogy lebeszéltem, lefeküdt aludni, s ma kaptam tőle SMS-t, hogy bocsánat a tegnapiért, felöntött a garatra, azért volt minden. 

Szerintem az alkohol csak kihozta belőle, ami ott volt rég óta. Nem tudom, hogy tudnék neki segíteni, nehogy beváltsa ígéretét, s megölje magát. Én elveszteném a jó barátom, a húgom a férjét, és mi lenne a pici gyerekekkel! Nem mehet ez így tovább!

Tisztelettel:

András

Kb. fél évig jártam egy fiúval. Most szakított velem, mert nem volt szerelmes. Én még sosem voltam szerelmes, s ebben az esetben sem tudtam eldönteni, mi a helyzet.

Kedves Karolina

Ön nőként jobban értheti barátnőmet, én legalábbis lassan feladom. Én egy szabadelvű, nyitott gondolkodású lánnyal jöttem össze, akit nem érdekelnek a formaságok. Öt éve élünk együtt, eddig jó volt neki házasság nélkül. Mostanában szóba kerül a gyerekvállalás, és azóta egyre gyakrabban célozgat esküvőre. Nem fér a fejembe, ha tudtunk együtt élni papír nélkül, a gyerekhez miért kell összeházasodni! Az én szüleim elváltak, így tudom, hogy ez az intézmény nem tartja össze a kapcsolatot. Mondja, maga érti ezt?!
Hálás leszek, ha megvilágítja nekem!

Tisztelettel:
H. Endre

Kedves Karolina!

Mit gondol az álmoskönyvről?

Üdv: Yvette

Nekem az a gondom, hogy az elviselhetőnél jobban szorongok, aminek fizikai jelei is vannak (pl. a gerincem körüli izmok görcsben vannak, egyszerűen nem tudom kihúzni magam). Az egy dolog, hogy ezt belülről megélni és elviselni nagyon nehéz, de sajnos a munkakörnyezetem, a kollegáim is érzékeli a depresszió, a szorongás fizikai jeleket: nem tudom kihúzni magam, néha dadogok, nem tudok koncentrálni, feledékeny vagyok, stb. Ez azért gond, mert nem otthon ülő regényíró vagyok, hanem olyan alkalmazott, akinek emberek között és emberekkel kell együtt dolgoznia, sokszor talpraesettséget, magabiztosságot igánylő feladatokat kell ellátnia. Attól tartok, hogy előbb-utóbb olyan mértékben csökken a munkaképességem és a hitelem, hogy a munkámat is elveszítem, ez pedig az eleve megterhelt lelkiállapotom számára újabb kudarcot és terhet fog jelenteni. Pontosan tudom, hogy a legfontosabb feladat az lenne, ha nem a tünetekkel, hanem a tünetek okával (depresszió) foglalkoznék, hisz ha megszűnne a depressszió, annnak fizikai jelei is megszűnnének. Foglalkozom vele, csakhogy ez hosszabb és költséges folyamat (egyelőre nincs pénzem szakemberre). Viszont rövidtávon jó lenne kezelni tudni annyira a tüneteket, hogy a munkakörnyezetem számára nem váljak teljesen hiteltelenné, és jómagam munkaképtelenné, hisz valamiből el kell tartanom magam... És arra is pénzt kéne keresnem, hogy megfizessek egy szakembert. Tehát dolgoznom életbevágó.

Igyekszem sportolni, egy speciális stresszoldó masszázst is kipróbáltam, nem sokat segítettek. Az SZTK-s szakember sem vált be. Gyógyszereket nem szívesen szednék. Őszintén szólva, jelen körülmények között nem tudom mit tudnék tenni azért, hogy belátható időn belül megtanuljam valamennyire uralni a tetteimet. A hosszabbtávú, okokat érintő vizsgálatot ezzel nem helyettesítve.
Ön mit gondol?

Olvastam egy pár esetet és gondoltam én is írok, sajnos nekem is van miről. A férjem lassan három éve külön él tőlünk, magyarázván, hogy dolgozik értünk. De érdekes módon egy hölgy is belecsöppent ebben a nagy munkába. Nagyon megalázott és olyasmiket vágott a fejemhez hogy mai napig nem bírtam feldolgozni. A fiam mindent hallott, nagyon megviselték a dolgok őt is. A legnehezebb korszakába érte ez a dolog, igazi kamasz. Sokat változtunk mind hárman, de sajnos rossz oldalra. Én és a fiam próbálunk élni, de nagyon nehéz, nem így éltünk. Nehéz csonka családnak lenni. Itt a településen nincs családtagunk, aki esetleg segíthetne, vagy mellettünk lenne. Erdélyből települtünk át,sajnos sok kudarc és fájdalom ért amit ma is viselek .Próbálom túl élni a múltat és előre gondolni de mindig van valami ami megakadályoz és akkor kész. Mindennap egy túlélés számomra, mókuskerékben forgok, sajnos. Nehezen, de lett munkám is, emberekkel foglalkoznék, remélem sikerül, mert nagyon jó szakma. Sérült emberek és ott bizony helyt kell állni és csak épp egészséges emberekre van szükség. 40-éves leszek és élni szeretnék és a fiamat éppen egészségesen útnak engedni az életben. Köszönöm, hogy írhattam.

Tisztelettel: MÁRIA

Én azt szeretném kérdezni, hogy élhető túl a szakítás?

Egy 17 éves lány