Elege van a családomból
Tanácstalan vagyok a férjemmel kapcsolatban, nem tudom, hogy mit kellene tennem: válnom vagy megváltoztatnom (megváltoznom)???
29 éves vagyok, férjem 36, van egy 1 éves kislányunk. Jó anyagi körülmények közt élünk, ebből nem adódik problémánk, illetve csak közvetve, mert amikor Testvéreméknek kellett, akkor segítettem olyan formában, hogy pl. visszahívtam őt telefonon, inkább én utaztam hozzájuk stb., hogy neki ne legyen költsége stb., de szerintem ez teljesen normális és elfogadható dolog, amit a férjem azóta is a fejemhez vág. Kezdetben csak a nagynénémet szídta (nagyon csúnya és elfogadhatatlan stílusban), aki testvéremmel együtt 11 éves korunk óta nevelt, mert szüleink meghaltak. Ahogy anyósom mondta: "ő csak egy gyám, le kell rázni..." Nagyon sok vitám volt anyósomékkal: hogy a nagynéném sosem lesz nagymama, ő nem szült stb. Sajnos azóta ezt az elvet vallja a férjem is (igaz, hogy csak kb 2 hetente beszélnek mostanában, de nagyon a befolyása alatt van), és most már az ikertestvéremet is szídja, még az ő 3 éves kislányukat is, holott ők tényleg nem tettek ellene semmi rosszat, rendesek nagyon a sógorommal együtt.
A legnagyobb baj az, hogy amikor férjemmel összevitázunk valami apróságon ő mindig felhozza a testvéreméket, hogy gyűlöli őket, elege van a családomból (tény, hogy minden hétvégén találkozom velük), az ő anyjának semmit nem lehet, bezzeg a testvéreméknek igen, és sajnos már engem is olyan jelzőkkel illet, amit itt inkább nem írnék le... Gyűlölettel beszél olyankor rólam is, azt is a szememre vetette, hogy a kislányunk inkább anyás egyelőre.
Kétségbe vagyok esve, mert van, hogy egyik nap virágot kapok, és "csodálatos anya" vagyok, másnap reggel viszont már a "háta közepére sem kíván". Néha azt gondolom, hogy nagy segítségre lenne szüksége a férjemnek, inkább támogatnom kellene, mert nem volt kitől tanulnia érzelmi intelligenciát, empátiát. Önző viselkedést látott egész életében az édesanyjától (aki több évig pl. a saját lányával sem beszélt, pedig két unoka volt ott: ott is a lánya férjének a családjával voltak állítólag nagy gondok...). Apósomnak még él az édesanyja, én őt nem is ismerem, a kislányom sem fogja megismerni a dédit, mert ő is rossz ember állítólag, senki sem jó... Férjem is így van ezzel. Lassan kiöli (kiölte) belőlem az érzéseket, már az együttlétek sem olyanok... Félek attól is, hogy majd a kislány előtt érezteti, hogy nem kedveli testvéreméket, nagynénémet, én pedig nem szeretném úgy nevelni őt, hogy senki sem jó.
Meddig érdemes változtatni, várni? Fiatal vagyok, boldogtalan, azt látom, hogy a férjemnek is alig okoz valami örömet (a pénzen kívül sajnos), mit tegyek? Ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, akkor én a válás irányába hajlok, de félek a környezet véleményétől is, attól pláne, hogy ez milyen hatással lesz a kislányra később stb. Nem hinném, hogy az a stílus, ahogy a férjem beszél velem, normális lenne, illetve köteles lennék eltűrni, mert mindenhol vannak problémák, de attól még nem hordják le mindennek az embert, tele gyűlölettel, utálattal. Jól gondolom? Még tudnék mesélni bőven, de talán ennyi is elég lesz, hogy felvázoljam a helyzetemet. Előre is köszönöm tanácsát! Nagyon várom, köszönöm!
Erika
Kedves Erika!
Amit leír, az már a szomorú következmény, azt is mondhatnám: tünetek. De semmit sem tudok arról, mi volt korábban, hogyan kezdődtek a problémák, és vajon mi van a háttérben. Lehetséges, hogy irigység az Ön családja iránt? Az is meglehet, a férjének túl sok volt a heti rendszerességű találkozás Ön és családja között, és úgy érezte, inkább kötődik hozzájuk, mint hozzá. Erre azonban olyan választ adott, amivel csak tovább növelte a kettőjük közötti távolságot.
Feltételezem, az okokról azért nem írt, mert még Ön sem látja. Mielőtt bármilyen döntés születne Önben, javaslom, egy nyugodt pillanatban dőljön hátha, és gondolja át, mi is történt magukkal azóta, mióta összeházasodtak, és bizonyára más volt a légkör, különben nem kötötték volna össze az életüket.
Cz. K.
