10
19
2011

15 éve körülmetéltek, érzéketlené vált a hímvesszőm

34-éves vagyok, házas. Azzal a problémával fordulok önhöz, hogy 15 éve körülmetéltek és mivel nincs meg a fitymám, ami védené a makkot, így érzéketlené vált a hímvesszőm. Vagyis nem teljesen, de nehezebb a dolog. Nem érzem úgy a hüvelyt, mikor szexelünk és így zavarni szokott és el száll a merevedés. A maszturbálásnál nem szokott gondot okozni, mert akkor én ott úgy fogom ahogy pont jó, és olyan erősen ahogy nekem izgató. De azért az sem olyan mint rég. De maga a szex az nem az igazi. És ezt a párom is észre vette (mivel lelelankadt) és ekkor meg még jobban bepánikolok, hogy ő mire gondol, hogy biztos, hogy arra hogy nem kívánom őt és stb. És ezt látom is rajta, hogy rossz neki. és ilyenkor már újra sem éled a merevedés. Szóval az ilyen problémára van megoldás? Van valami lehetőség ami javít rajta és nem gyógyszer aminek egyéb mellékhatásai vannak? Vagy bármi. Segítségét előre is köszönöm!

További szép napot!

Üdvözlettel

A.

10
17
2011

Idegesít benne, hogy 11 év után is kedveskedni akar

27 éves 2 gyerekes anyuka vagyok, a férjemmel 11 éve vagyunk együtt. nem szeretek vele lenni minden idegesít benne még az is ahogy ennyi évután még mindig kedveskedni akar de még mindig nem tudja hogy mi az amit szeretek semmilyen téren. már éltünk külön is de akkor pedig nagyon hiányzott.

Igazából nem is tudom hogy miért irtam önnek, talán csak azért hogy valakinek elmondhassam ezt.

köszönöm.

10
10
2011

Elege van a családomból

Tanácstalan vagyok a férjemmel kapcsolatban, nem tudom, hogy mit kellene tennem: válnom vagy megváltoztatnom (megváltoznom)???

29 éves vagyok, férjem 36, van egy 1 éves kislányunk. Jó anyagi körülmények közt élünk, ebből nem adódik problémánk, illetve csak közvetve, mert amikor Testvéreméknek kellett, akkor segítettem olyan formában, hogy pl. visszahívtam őt telefonon, inkább én utaztam hozzájuk stb., hogy neki ne legyen költsége stb., de szerintem ez teljesen normális és elfogadható dolog, amit a férjem azóta is a fejemhez vág. Kezdetben csak a nagynénémet szídta (nagyon csúnya és elfogadhatatlan stílusban), aki testvéremmel együtt 11 éves korunk óta nevelt, mert szüleink meghaltak. Ahogy anyósom mondta: "ő csak egy gyám, le kell rázni..." Nagyon sok vitám volt anyósomékkal: hogy a nagynéném sosem lesz nagymama, ő nem szült stb. Sajnos azóta ezt az elvet vallja a férjem is (igaz, hogy csak kb 2 hetente beszélnek mostanában, de nagyon a befolyása alatt van), és most már az ikertestvéremet is szídja, még az ő 3 éves kislányukat is, holott ők tényleg nem tettek ellene semmi rosszat, rendesek nagyon a sógorommal együtt.

A legnagyobb baj az, hogy amikor férjemmel összevitázunk valami apróságon ő mindig felhozza a testvéreméket, hogy gyűlöli őket, elege van a családomból (tény, hogy minden hétvégén találkozom velük), az ő anyjának semmit nem lehet, bezzeg a testvéreméknek igen, és sajnos már engem is olyan jelzőkkel illet, amit itt inkább nem írnék le... Gyűlölettel beszél olyankor rólam is, azt is a szememre vetette, hogy a kislányunk inkább anyás egyelőre.

Kétségbe vagyok esve, mert van, hogy egyik nap virágot kapok, és "csodálatos anya" vagyok, másnap reggel viszont már a "háta közepére sem kíván". Néha azt gondolom, hogy nagy segítségre lenne szüksége a férjemnek, inkább támogatnom kellene, mert nem volt kitől tanulnia érzelmi intelligenciát, empátiát. Önző viselkedést látott egész életében az édesanyjától (aki több évig pl. a saját lányával sem beszélt, pedig két unoka volt ott: ott is a lánya férjének a családjával voltak állítólag nagy gondok...). Apósomnak még él az édesanyja, én őt nem is ismerem, a kislányom sem fogja megismerni a dédit, mert ő is rossz ember állítólag, senki sem jó... Férjem is így van ezzel. Lassan kiöli (kiölte) belőlem az érzéseket, már az együttlétek sem olyanok... Félek attól is, hogy majd a kislány előtt érezteti, hogy nem kedveli testvéreméket, nagynénémet, én pedig nem szeretném úgy nevelni őt, hogy senki sem jó.

Meddig érdemes változtatni, várni? Fiatal vagyok, boldogtalan, azt látom, hogy a férjemnek is alig okoz valami örömet (a pénzen kívül sajnos), mit tegyek? Ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, akkor én a válás irányába hajlok, de félek a környezet véleményétől is, attól pláne, hogy ez milyen hatással lesz a kislányra később stb. Nem hinném, hogy az a stílus, ahogy a férjem beszél velem, normális lenne, illetve köteles lennék eltűrni, mert mindenhol vannak problémák, de attól még nem hordják le mindennek az embert, tele gyűlölettel, utálattal. Jól gondolom? Még tudnék mesélni bőven, de talán ennyi is elég lesz, hogy felvázoljam a helyzetemet. Előre is köszönöm tanácsát! Nagyon várom, köszönöm!

Erika

08
04
2011

Két hónapja mentem férjhez, mégis pánikrohamaim vannak

Mindig stresszesebb voltam a kortársaimnál, sokkal könnyebben felidegesítem magam, mint az emberek általában, azonban ez év februárjában egy szombati reggeli közben rosszul lettem (elkezdett zsibbadni a két karom, elsötétedni a világ, hevesen dobogott a szívem), azt hittem, hogy szívinfarktusom lesz. Az ügyeleten kiderült, hogy teljesen rendben volt az EKG-m és a vérnyomásom is. Pár hétig mintha eltűntek volna a tünetek, de áprilistól folyamatosan (heti többször, néha naponta többször) rohamaim vannak, folyamatosan szorongok. Egyszer a villamoson lettem rosszul, és nagyon megijedtem.

Egy pszichológussal beszéltem telefonon, aki azt mondta, hogy ez pánikbetegség, de abból, ahogy beszélek vele azt a következtetést vonja le, hogy nem annyira súlyos még.

Sajnos a munkámra is kihatással van a betegség, mert nem tudok már koncentrálni normálisan a munkámra, nagyon hamar elfáradok szellemileg és állandóan "tompának érzem a fejem".

Volt már egy teljes kardiológiai kivizsgálásom is, Holtert is viseltem egy napig, aminek jó eredménye lett, vagyis a szívemmel semmi baj sincs.

Két hónapja mentem hozzá életem szerelméhez mégis folyamatosan pánikrohamaim vannak, ahelyett hogy életem legboldogabb perceit élném. A Férjem mellettem áll, és mindenben segít, pedig néha önmagamat is nehéz elviselnem...

Nem szeretnék ilyen fiatalon antidepresszánsokat szedni, ráadásul szeretnénk babát is minél hamarabb, azonban amíg én nem vagyok a saját lelkem/testem ura, addig hogy vállaljak felelősséget egy csöppségért? Csak a régi önmagamat szeretném visszakapni, szeretnék ugyanolyan mosolygós, jókedvű lány lenni, mint régen, szeretném újra élvezni az életet! 

Tudom, hogy pszichológushoz/terápiára kellene járnom, de anyagilag megterhelő lenne és azt sem tudom, hogy kihez fordulhatnék.
Válaszát előre megköszönöm!
Tisztelettel,
Pánikbeteg

08
04
2011

A férfiak, ha kapcsolatról van szó, nem kérnek belőlem

A problémám elég összetett. Úgy érzem, valahonnan mélyebbről indul az egész, nem új keletű, de újonnan érzem nagy gondnak. Először is, kortársaimhoz képest jóval később sikerült egy párkapcsolatra "szert tennem". 16 voltam ekkor. Előtte volt 15 éves koromban egy nagy szerelmem, aki fél éven keresztül áltatott, majd végül nem lett semmi. Sokáig ragaszkodtam hozzá, de hiába, nem gondolta meg magát. Ő nem akart tőlem semmit. Letettem róla, aztán fél évvel később jöttem össze az első -fent említett- barátommal. Négy hónapig voltunk együtt, végül egy SMS-ben szakított velem. Sokáig padlón voltam miatta, de ezt már könnyebben kezeltem, túltettem magam rajta.

Pár hónap szünet után aztán összejöttem egy másik sráccal. Nagyon aranyos volt, kedves, így hát bizalmat szavaztam neki. Három hét után aztán lefeküdtem vele, így vesztettem el a szüzességem, de nem is volt olyan szörnyű, mint vártam. Egy héttel később szerveztem az együtt töltendő esténket, de telefonon közölte, hogy neki nem lesz jó, nem tud átjönni, inkább kimenne sörözni a haverjaival. Ekkor volt először "furcsa". De nem gond, elfogadtam. Másnap tudtam meg előbb az exétől, aztán tőle, hogy előző este újból összeszűrték a levet a haverokkal sörözés helyett. Kiakadtam, természetesen ki is dobtam. Itt már meg tanultam kezelni egy szakítást, szóval nem őrlődtem magamban hetekig.

Sőt! Egy héttel később egy közösségi oldalon felvette velem a kapcsolatot egy pasi, akivel 2 évvel azelőtt ismerkedtem meg, de csak beszélgettünk, más nem történt, aztán megszakadt a kapcsolat. Tavaly aztán mégis írt. Meglepődtem, elvégre 2 év hosszú idő. De emlékeztem, hogy régen is izgalmasnak találtam a személyiségét, hát belementem. Újból levelezni kezdtünk. Majd találkozót kért. Tulajdonképpen az első olyan pasi volt, akivel úgy éreztem, amolyan "zsák a foltját" effektus van érvényben. De három találkozó után aztán már ő sem volt annyira jópofa, sőt, kifejezetten bunkó és durva lett. Én próbáltam érett emberek módjára megbeszélni, mi is a problémája, de ő hajthatatlan volt. Aztán váltottunk pár levelet, úgy festett, megint minden rendben van. Végül "eltűnt". Egyszerűen nem írt többet, egyik napról a másikra kilépett az életemből. Törölte a telefonszámomat is, nem keresett többé. Ekkor meglehetősen magam alá kerültem, hiszen "egy álmom hullott szét". Azt hittem, végre sikerülhet összehoznom egy normális párkapcsolatot.

Két hónappal később aztán egy újabb pasi lépett a képbe. Úgy tűnt, ő más, mint az eddigiek. Három buliban egymás után leste minden kívánságomat, hosszú időkre kiültünk beszélgetni a csillagok alá. Végül -persze csak miután rákérdeztem- közölte, hogy semmi többet nem akar. Ő sem. Akkor kudarcként éltem meg, de mégis túlléptem rajta. Ezek után viszont óvatosabb lettem. Távolságot kezdtem el tartani az ellenkező nemmel szemben, barátokat/haverokat könnyen szereztem, de senkitől sem akartam többet. Majd tavaly karácsony előtt az egyik legjobb barátom érdekesen kezdett el viselkedni. Vele addigra szinte lelki társak lettünk. Tudott mindenféle lelki problémámról, mindenről. Hónapokig ment aztán vele egy huza-vona. Nem tudtam eldönteni, mit is szeretne pontosan, mert nem úgy viselkedett velem, mint egy barátjával, de nem lépett a továbbiakban. Végül májusban megtettem én a nagy lépést. Elmondtam neki, mit érzek, hogy fontos nekem és úgy érzem, ezzel ő is így van, de nem értem, miért nem lép. Megmondta, hogy ő nem úgy vette észre, mintha félreérthető lenne, ahogy viselkedik velem. Én viszont félreértettem, hiszen ő nem akar ennél többet. Ekkor már szörnyen rosszul éltem meg egy kudarcot. Tudatában voltam annak, hogy az élet megy tovább és szégyelltem magam, mert alapjában véve egy példaértékűen életvidám embernek mondanak. Lelkileg gyengének éreztem magam és azon kezdtem el gondolkodni, hol rontom el mindig. Nagyon nehezen léptem túl ezen, nem is a srác, hanem magam miatt.

Végül egy hónapja elhívott randevúzni egy olyan srác, akivel 3 éve ismerjük egymást. Azóta nagyon jóban vagyunk, de csak mint haverok. Mindig tudott az aktuális pasiügyeimről én pedig az ő nőügyeiről. Egymással beszéltük meg, közben pedig sosem titkolta, hogy tetszem neki. Intelligens pasasnak tartom, a többihez képest meglepően intelligens, figyelmes, valójában maga a főnyeremény. Én két évig mégsem mentem el vele randizni, akárhányszor kérte. Most aztán mégis. Két egymást követő estén aztán nagyon jól szórakoztunk, felülmúlta a várakozásaimat. Megtanultam újra bizalmat szavazni másoknak. Ő megmutatta nekem, hogy talán mégsem ér mindig csalódás és egészen eddig ez a szemem előtt volt, de nem vettem észre...tartott ez eddig. A második randink után aztán feltűnően nem keresett. Addig minden mozdulatomat leste, aztán egyszerűen nem érdekeltem. Én többször írtam neki SMS-t, ímmel-ámmal válaszolt. Aztán írtam neki, hogy találkozni akarok és beszélni. Találkoztunk. Kiderült, hogy hát ő tulajdonképpen nem akar komolyabban semmit. Persze én nem palástoltam, hogy szörnyen haragszom rá. Erre megkérdezte, mennyire vagyok haragtartó. Aztán közölte, hogy ő nem akar velem rosszban lenni semmiképp. Utána meg hogy mi lesz, majd alakul. Mindenesetre azt leszűrtem, hogy Mr. Tökéletes egyetlen hibája, hogy gyakorlatilag képtelen komolyan beszélgetni, ha arra lenne szükség. Folyton elpoénkodta az egészet.

Elnézést kérek, hogy ennyire hosszúra sikerült a beszámolóm, de jobbnak láttam ezt elmondani. Ezek után az lenne a kérdésem, hogy mi lehet velem a probléma? Azzal tisztában vagyok, hogy túl ragaszkodó típus vagyok, persze csak belül. Ki nem mutatom, kívülről inkább vagyok egy "szórakoztató jégcsap"- ahogy ezt mondták.

Úgy vettem észre, hogy a férfiak szeretnek velem beszélgetni, a társaságomban lenni. De ha kapcsolatról van szó, nem kérnek belőlem. Ha mégis, rövid időn belül kiraknak. Időnként egy roncshalmaznak érzem magam. Majd' 19 évesen a leghosszabb kapcsolatom az a 4 hónap volt, az is amolyan gyerekszerelem. Pedig iszonyúan vágyom már arra, hogy valaki végre komolyan vegyen. Szeretethiányom van, afféle szeretet, amit a barátomtól kaphatnék meg.

Annyiszor koppantam, a reményemet mégsem veszítettem el, de már azon gondolkodom, hol ronthatom el folyton. Nem vagyok könnyűvérű sem, mindössze 2 pasival volt szexuális kapcsolatom, azzal, akivel először és utoljára lefeküdtem, valamint az, aki 2 év után újra felkeresett, majd eltűnt. Nem értem, hol lehet a probléma.

Remélem, nem volt túl nagy katyvasz, amit leírtam.
Előre is köszönöm!
Üdvözlettel: Bettina

08
04
2011

Anyám halála óta képtelen vagyok ismerkedni

Kedves Bujdosó Karolina!

Örülök, hogy megtaláltam ezt az oldalt. Komoly problémákkal küzdök, úgy érzem. Édesanyám meghalt tavaly szeptemberben, és azóta nem tudok kialakítani párkapcsolatot. Helyette inkább hagyom, hogy sodródjak, és csak egy férfivel tudok lenni, akit szeretek, de akit én komolyabban nem érdeklek. Tisztában vagyok a saját érzelmeimmel, és azzal, hogy mindig is szeretni fogom őt. De ez a tény eddig nem akadályozott meg a párkapcsolat keresésben.

Anyám halála óta azonban egyszerűen képtelen vagyok idegen férfiakkal megismerkedni. Mert ismerőseim alig vannak, időm se lenne ismerősökre. Így egyedülállón meg csak bántanak az itthoniak is, nem érzem magam elég erősnek. Egyszerűen úgy érzem, hogy képtelen lennék felvállalni egy kapcsolatot. Ez korábban nem jelentett akadályt, mert elég szépen el tudom nyomni a saját érzéseim, és mindig is felül tudtam kerekedni rajtuk, és magamra tudtam erőltetni dolgokat. Ez máshogy nem is lehetséges, és tudom, hogy tovább kell lépnem, és a boldogtalanság nekem nem probléma, nem várok el mindent az élettől.

Én egy párkapcsolatot szeretnék, ha nem szeretem különösebben, az nem érdekel. Úgy érzem, hogy én már megtaláltam, akit szeretek. Aztán úgyis előbb-utóbb megszeretem a másikat. Nem szeretek várakozni és türelmetlen vagyok. Amikor pedig nem vagyok képes megjelenni egy-egy találkán, akkor meg utána hosszú napokig kínlódom, és őrlöm magam, amitől még jobban legyengülök idegileg. De úgy érzem, hogy erőltetnem kell, mert 25 éves vagyok és nő, és egyre kevesebb esélyem van párt találni, és nem is bírom egyedül. Nagyon nehéz egyedül. Nem vagyok párkapcsolatfüggő, 23 éves koromig senkim se volt. De olyan családi problémáim vannak, melyekre megoldást jelentene egy párkapcsolat.

A kérdésem tehát az lenne, hogy mégis mennyi ideig tarthat ez? Ezt megtudhatom valahonnan? Vagy most már a harmadik x előtt ne is számítsak arra, hogy tovább tudok lépni? Igazából én depresszióval is küzdök, gyanúm szerint bipoláris zavarral küzdök. Nem egyszerű az élet. Azon túl naiv is vagyok és hiszékeny. Bár igyekszem fejlődni. Sajnos nem éppen szerencsés a személyiségem, mondjuk igyekszem elfogadni önmagam. Nagyon nagy segítséget jelentene, ha esetleg tudna mondani könyv címeket, ahonnan tudnék tájékozódni. Interneten semmit se találtam, de még majd az angol oldalakat is megnézem. Köszönöm a szíves segítségét.

Üdvözlettel: Erzsébet

07
15
2011

Ha miattam nem képes új párkapcsolatba kezdeni, akkor miért hív?

Egy kis segítségre lenne szükségem. A párommal 2 évig voltunk együtt. Nagyon szerettük egymást, egymással képzeltük el a jövőt. A probléma az volt, hogy a párom sajnos nem mondta el a dolgokat, amik zavarták őt, inkább magába tartotta. 2 év után ezek a terhek már annyira nyomták a vállát, hogy azt  mondta, időre van szüksége, és legyünk inkább külön. Végül elmondta, hogy mik voltak a problémái. Teljes mértékben egyet értettem velük, de persze mondtam, hogy időben kellett volna szólnia.

Az egyik találkozásunk alkalmával megbeszéltük, hogy nem keressük egymást egy ideig, majd ő egy hétre rá felhívott, később írt SMS-t azzal kapcsolatban, hogy hogy vagyok, mik történtek velem. Én ezekre reagáltam, de semlegesen. Úgy voltam vele, hogy én nem keresem, mert akkor csak összezavar. Végül egy hétre rá felhívtam, hogy találkozzunk, igent mondott. Amikor együtt voltunk, minden jó volt, nagyon sokat nevettünk, mondta, hogy várta, hogy keressem. Rosszul esett neki, hogy nem tudja mi van velem. Azt is mondta, hogy most nagyon sokáig nem akar párkapcsolatot, mert nem tudja túl tenni magát kettőnkön. Utána 4 napon keresztül felhívott, hogy mi van velem, leveleztünk is, nagyon kedves volt hozzám végig. Majd ismét én kerestem őt, hogy csináljunk közös programot, de azt mondta, hogy akkor nem ér rá, mert nagyon sok a dolga. Érezte a hangomon, hogy elég rosszul esett, de ennyibe hagytam. Pár órára rá írt SMS-t, hogy ne haragudjak rá, hogy már van más program, és hogy nagyon sajnálja.

Nem tudom mire vélni a cselekedeteit. Ha azt mondja, hogy miattam nem képes új párkapcsolatba kezdeni, akkor miért hív, ír? Miért hiányolja, ha én nem keresem? Amikor találkozunk miért viselkedik úgy velem, mintha randevún lennénk? Még lehet, hogy ő sem tudja mit szeretne? Mit tegyek? 

Válaszát előre is köszönöm: Anna

családi fotózás: gyermekfotózás, babafotózás profitól | Operatőr-bérlés Videófelvétel készítés | Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)