Kérdezz - felelek

Hogyan lehet megtalálni a nekünk való hivatást?

J.K.

Én lepődöm meg legjobban, hogy most írok egy pszichológusnak, egyáltalán nem terveztem, csak véletlenül keveredtem a honlapjára, és gondoltam, miért ne. Hiszen van problémám, nem is kicsit. 31 éves nő vagyok, és a kollégáimmal való együttműködésben vannak zökkenők. Lehet, hogy az én hibám is, de nem tudom a megoldást így sem. Az a gond, hogy amit én konstruktív kritikának szánok, azt ők sértésnek veszik. Például múltkor a kolléganőm nem végzett el időben egy feladatot, ami előfeltétele lett volna az én munkámnak (hosszú lenne pontosan leírni, egy adatbázis elkészítéséről van szó). Érthető, hogy erre én megjegyzést tettem. Annyit mondtam csak, hogy nem tartom korrekt eljárásnak ezt, mivel nekem lesz kellemetlenségem az ő felelőtlenségéből. Erre megsértődött, azzal érvelt, hogy ne higgyem, hogy én tökéletes vagyok (nem hittem), és a végén majdnem sírt, pedig nekem nem az volt a szándékom, hogy sértegessem őt. Ön szerint lehetséges ezeket a helyzeteket valahogy elkerülni? Nekem már nincs ötletem: higgye el, én nyugodt hangon beszéltem vele, legalábbis eleinte.

Nekem az a gondom, hogy az elviselhetőnél jobban szorongok, aminek fizikai jelei is vannak (pl. a gerincem körüli izmok görcsben vannak, egyszerűen nem tudom kihúzni magam). Az egy dolog, hogy ezt belülről megélni és elviselni nagyon nehéz, de sajnos a munkakörnyezetem, a kollegáim is érzékeli a depresszió, a szorongás fizikai jeleket: nem tudom kihúzni magam, néha dadogok, nem tudok koncentrálni, feledékeny vagyok, stb. Ez azért gond, mert nem otthon ülő regényíró vagyok, hanem olyan alkalmazott, akinek emberek között és emberekkel kell együtt dolgoznia, sokszor talpraesettséget, magabiztosságot igánylő feladatokat kell ellátnia. Attól tartok, hogy előbb-utóbb olyan mértékben csökken a munkaképességem és a hitelem, hogy a munkámat is elveszítem, ez pedig az eleve megterhelt lelkiállapotom számára újabb kudarcot és terhet fog jelenteni. Pontosan tudom, hogy a legfontosabb feladat az lenne, ha nem a tünetekkel, hanem a tünetek okával (depresszió) foglalkoznék, hisz ha megszűnne a depressszió, annnak fizikai jelei is megszűnnének. Foglalkozom vele, csakhogy ez hosszabb és költséges folyamat (egyelőre nincs pénzem szakemberre). Viszont rövidtávon jó lenne kezelni tudni annyira a tüneteket, hogy a munkakörnyezetem számára nem váljak teljesen hiteltelenné, és jómagam munkaképtelenné, hisz valamiből el kell tartanom magam... És arra is pénzt kéne keresnem, hogy megfizessek egy szakembert. Tehát dolgoznom életbevágó.

Igyekszem sportolni, egy speciális stresszoldó masszázst is kipróbáltam, nem sokat segítettek. Az SZTK-s szakember sem vált be. Gyógyszereket nem szívesen szednék. Őszintén szólva, jelen körülmények között nem tudom mit tudnék tenni azért, hogy belátható időn belül megtanuljam valamennyire uralni a tetteimet. A hosszabbtávú, okokat érintő vizsgálatot ezzel nem helyettesítve.
Ön mit gondol?

Olvastam egy pár esetet és gondoltam én is írok, sajnos nekem is van miről. A férjem lassan három éve külön él tőlünk, magyarázván, hogy dolgozik értünk. De érdekes módon egy hölgy is belecsöppent ebben a nagy munkába. Nagyon megalázott és olyasmiket vágott a fejemhez hogy mai napig nem bírtam feldolgozni. A fiam mindent hallott, nagyon megviselték a dolgok őt is. A legnehezebb korszakába érte ez a dolog, igazi kamasz. Sokat változtunk mind hárman, de sajnos rossz oldalra. Én és a fiam próbálunk élni, de nagyon nehéz, nem így éltünk. Nehéz csonka családnak lenni. Itt a településen nincs családtagunk, aki esetleg segíthetne, vagy mellettünk lenne. Erdélyből települtünk át,sajnos sok kudarc és fájdalom ért amit ma is viselek .Próbálom túl élni a múltat és előre gondolni de mindig van valami ami megakadályoz és akkor kész. Mindennap egy túlélés számomra, mókuskerékben forgok, sajnos. Nehezen, de lett munkám is, emberekkel foglalkoznék, remélem sikerül, mert nagyon jó szakma. Sérült emberek és ott bizony helyt kell állni és csak épp egészséges emberekre van szükség. 40-éves leszek és élni szeretnék és a fiamat éppen egészségesen útnak engedni az életben. Köszönöm, hogy írhattam.

Tisztelettel: MÁRIA

Leszázalékolva élek rokkantnyugdíjasként, 38 éves vagyok, az igazi nevem nem írnám meg, ha nem baj. Nem sok mindent tudok csinálni, internetezem a nap nagy részében, vagy olvasok, a TV idegesít, olyan vacakságok mennek benne többségében. Nem látok perspektívát az itt levésben, elköltözni viszont nem tudok egyelőre. Kicsit depressziós lettem, bár nem értek hozzá, hogy megállapítsam, ez az-e, de tény, hogy nem telnek vidáman a napjaim. Ha nem is tud erre megoldást (talán nincs is megoldás), azért el akartam mesélni. Legalább tudom, hogy nem a vakvilágba írok, hanem lesz, aki elolvassa.
Minden szépet és jót kívánok Önnek!

Tisztelettel:
Nándi

A negyvenes éveim elején járok, azaz távol a nyugdíjazásom. De én már elfáradtam, és legszívesebben be se mennék dolgozni. Ne higgye, hogy nem szeretem a munkámat, sőt! Óvónő vagyok egy szép, budai intézményben, imádom a gyerekeket, a szülőkkel is jó a kapcsolatom. Csakhogy kimerültem. Iszonyatos zajban vagyok egész nap a csendes pihenő kivételével. A gyerkőcöknek az a dolguk, hogy szaladgáljanak, játsszanak, „rosszalkodjanak”, tudom én. Furdal a bűntudat, hogy nekem miért nehéz ezt elviselnem. Múltkor a nálam jó 15 évvel idősebb kolléganőm tett megjegyzést, hogy ellustultam. Ezen megsértődtem, és mosolyszünet volt köztünk egész nap. A férjem szerint váltanom kéne, ő is látja rajtam a kimerültséget. 

Üdvözlettel: Erzsébet