Kérdezz - felelek

Semmi nem érdekli, nem tanul, nem csinál semmit. Fel van háborodva, ha kérünk tőle bármit. Mindenkivel keresetlen hangnemben beszél, nem érdekli, hogy az felnőtt. Velünk, a szüleivel teljesen elutasító és közli, hogy ő utál mindenkit. Nem tudom mi történhetett vele, régebben szófogadó, segítőkész gyerek volt.Olyan érzésem van, mintha teljesen kifordult volna magából.Sorozatban hazugságon kapjuk, de egy vállrándítás a válasz.

Teljesen tanácstalan vagyok.
3 gyermekem van, ő a középső. Rengeteg figyelmet fordítok rájuk, de láthatóan ez nem elég.A másik két gyermekemmel fele ennyi gond nincs. Olyan mintha élvezné, hogy mindenkit sérteget a környezetében.
Mit tanácsol, mit tegyek?

Válaszát előre is köszönöm és nagyon várom.
Egy aggódó édesanya, Ágnes

Kérem segítsen, teljesen kikészültem már, a férjem jó apa és férj de szex közben más nőkről beszél névvel és név nélkül is, utalgatva kiről beszél. Kit hogyan elégítene ki. Ki milyen izgató, mit tenne velük, ez nekem fáj. Már nem hiszem el hogy nem csalt még meg sosem. Ott tartok hogy semmi önbizalmam nincs, kielégí­tetlen maradok és feszült. mintha nem is velem szeretkezne. Ha megkérem ne tegye ezt, elutasí­tó, ebből nem enged. tönkre megyek ebben. Féltékeny vagyok. Azt mondja ez a férfiasságához tartozik, én viszont úgy érzem engem nem kíván!! elég gyakran vagyunk együtt de kezd nálam kialakulni a vaginizmus, már rossz kedvem van ha közeledik, és utána is nagyon ideges vagyok. bánt, és megalázónak érzem. normális ez?

Tiko

Van egy lassan 9 éves, második osztályos kisfiam, akinek az iskolai magatartásával vannak komoly problémák. Már voltunk nevelési tanácsadóban, az igazgatói irodában, beszélgettünk a tanító nénikkel, de nem sikerült kitalálnunk, mit tegyünk, hogy az én otthon átlagos, normális fiam, az iskolában órán azt csinálja amit a tanítónéni mond, és ne harcoljon az iskola és az iskolai órák rendeje ellen.

Folyamatosan érkeznek rá a panaszok, hogy öntörvényű, szófogadatlan, unja, utálja az iskolát, és ezt ki is nyilvánítja. Ha valamin felbosszantja magát, azt a többieken vezeti le, pl megveri őket. Ugyanakkor ugyanazokkal a tanárokkal, gyerekekkel egy osztálykiránduláson, színházban, szülinapon nincsenek ilyen problémái.

A nevelési tanácsadó szerint nem vesszük elég komolyan az iskolai viselkedését a gyereknek, ami szerintem nem igaz, kifejezetten büszke vagyok rá, hogy következetesen neveljük a gyerekeinket. Az igazgatónő szerint túl szigorúak vagyunk, biztosan elhanyagoljuk, és 2-3 év múlva lesz egy teljesen kezelhetetlen gyerekünk. Rendszeresen elbeszélgetünk (elordibálok, lenyugszom, beszélgetünk) a gyerekkel arról, hogy ha már okos, jó tanuló, akkor ne rontsa el az iskolai életét azzal, hogy rendetlenkedik. Annyira nem okos, hogy azért unatkozna, gyors a felfogása, matekból nagyon jó, de azért az írás és az olvasás képessége teljesen átlagos. Kérdeztem , inkább másik osztályba, iskolába szeretne-e járni, de nem volt a válasz, mert az iskolák unalmasak, ő felnőtt szeretne lenni.

Én lány létemre rém verekedős gyerek voltam, de a tanárok tekintélyét nem kérdőjeleztem meg, az órákat nem zavartam, és idővel a verekedős hajlamom is magától elmúlt.

Ön szerint mit tudnánk tenni, hogy felfogja ésszel: muszáj iskolába járnia, és ha már ott van, arra használja az idejét és az energiáit, hogy okosodik, gyakorol, nem pedig hisztizik, dacol, rombol?

Előre is köszönöm a segítségét!

Üdvözlettel
Judit

Kedves Karolina!

Egy 8 éves kapcsolat áll mögöttem a párommal. Nagyon szerettük egymást, ő volt az a férfi akivel el tudtam az életemet képzelni és most is ő az akivel le tudnám élni és el tudom képzelni, hogy együtt fogunk megöregedni. Rengeteg veszekedés van mögöttünk, és az utolsó komolyabb veszekedésnek az lett az eredménye, hogy ő elbizonytalanodott a kapcsolatunk folytatásában, magában a válás mellett döntött, és megcsalt. Én még mindig őt szeretem és tudom, hogy ő is szeret, csak nem tudja kimutatni, hogy megbánta amit tett, de nem mondja vagy érzeteti, csak a közös hosszú távú jövönket tervezi mindig. Ebből tudom, hogy hosszú távon velem tervez. Ebben sem vagyunk egyformák. Az a baj, hogy szeretnék megbocsátani neki mindent, de nem tudom, hogy hogyan kell, és sajnos a sértettség és megbántottság hülyeségeket csináltat velem. Turkálok a telefonjaiban, e-maljeiben, keresem a bizonyítékot, hogy esetleg újra megcsal. Hogyan tudnám kezelni ezt a problémát, ha meg akarok bocsátani, mert ez hogy idáig jutottunk az én hibám is. Hogyan tudok túllépni azon hogy megcsalt. Honnan kérhetek segítséget, hogy ne bántsam érte és bízni tudjak benne újra. Nagyon szeretném újrakezdeni és új alapokon rendbetenni a házasságunkat. Válaszát és figyelmét nagyon köszönöm.

üdv: Timea

Egy 19 éves kiábrándult gimnazista ír most önnek. Az életem átlagos, élem egy tinédzser életét. Az iskolában kezdődnek azonban a problémák... A történelem tanár személyre(pofára) osztályoz, és mivel végzős vagyok, ez eléggé nagy nyomással van rám. Közeledik a fogadóóra, és ezzel a lavina kitöréséhet is egyre közelebb kerülök.

Mivel szüleim szerint ilyen nem létezik hogy a tanár ember alapján válogatja a jegyeket. Így ez az indok, amivel védekezhetnék semmit sem ér., és az a helyzet minden évben megismétlődik. A családban már rég nem olyan a kapcsolatom a szüleimmel mint régen. állandóak olyan közhelyek pufogtatása mint pl.: \"amíg az én házamban élsz...\" Elegem van ebből, és minél hamarabb kiakarok szakadni ebből a környezetből. Igazából kérdésem nincs, csak valami megnyilvánulást várok hogy mi lenne a véleménye erről a helyzetről.

A választ előre is köszönöm. D.L.

Kedves Lina!

Elnézést, mi szinte ismerjük egymást, legalábbis látásból, és hallottam rólad sokat egy ismerősön keresztül. Csak a megszólítást magyarázandó mondom. Szóval. A kérdés komoly, nagyon is. Nekem régirégi konfliktusom van anyámmal, ami megvisel lelkileg. Szeretnék vele jóban lenni, de ez lehetetlen, úgy érzem. Rettenetesen kritikus velem, mivel nem úgy élek, ahogy ő elképzelte helyettem. Szerinte nekem nagyszerű tehetségem lett volna a közgazdaságtanhoz, amivel apám is foglalkozik. Lehet, hogy tényleg így van, oké, jó voltam iskolában matekból meg van agyam, nem érdem, de van, ez tény. De engem nem ez érdekel, hanem elmentem grafikusnak. Sokat harcoltam, hogy az lehessek, ebben nem volt előttem kitaposott út, egyedül önerőből oldottam meg piszok sok munkával. Nem részletezem, nem dicsekszem, de elhiheted. Nem várom, hogy megdicsérjenek ezért, felfopgtam, hogy a szüleim mást vártak, pontosabban főleg anyám /apám jobbfej, ő inkább elfogadja, hogy a magam útját járom, azt mondja az a fontos csak hogy boldog legyek, örül a sikereimnek/ de nem értem egyszerűen, hogy ezzel a dologgal most hogy harminckét éves vagyok, miért szekál még mindig? Mit hisz, hogy mégis közgazdász lesz belőlem? Azt mondom, bocs, igazad van, jobb lesz az nekem? Nem értem egyszerűen! Nem túlzok, komolyan mondom, nincs alkalom, hogy találkoznánk, és fel ne hozna valami ezzel kapcsolatosat, erre utalót. Nem direkten vagy nem mindig direkten, hogy lányom miért vagy te grafikus, de valami pikírt megjegyzést mindig tesz, hogy hát igen, bezzeg ilyen anyagi gondjaid nem kéne hogy legyenek, de te ezt választottad. Meg hogy tudom te azt hiszed, hogy a művészek mind sokat érnek /már nem is tudom, hogy rángatta elő ezt/ meg ilyenek. Miért nem fogad el annak ami avgyok????? Hány év kell még? Azt érzem, ha ennyi nem volt elég már semennyi nem lesz az. Fáj, hogy így van, hogy folyamatosan mást várna tőlem mint ami vagyok. Kérlek segíts!

Lívia