Kérdezz - felelek

42 éves vagyok annyi problémám van hogy talán egy délután is kevés volna hogy elmondjam nem találom evilágban a helyem nincs munkahelyem nincs jó anyagi helyzetem minden felborult 4 gyermekem van a legkisebb 3 éves ő ad meg valami kis reményt az életemnek miben kapaszkodjam meg hisz valamikor meg felébredni sincs kedvem sos

Jenő

Egy 19 éves kiábrándult gimnazista ír most önnek. Az életem átlagos, élem egy tinédzser életét. Az iskolában kezdődnek azonban a problémák... A történelem tanár személyre(pofára) osztályoz, és mivel végzős vagyok, ez eléggé nagy nyomással van rám. Közeledik a fogadóóra, és ezzel a lavina kitöréséhet is egyre közelebb kerülök.

Mivel szüleim szerint ilyen nem létezik hogy a tanár ember alapján válogatja a jegyeket. Így ez az indok, amivel védekezhetnék semmit sem ér., és az a helyzet minden évben megismétlődik. A családban már rég nem olyan a kapcsolatom a szüleimmel mint régen. állandóak olyan közhelyek pufogtatása mint pl.: \"amíg az én házamban élsz...\" Elegem van ebből, és minél hamarabb kiakarok szakadni ebből a környezetből. Igazából kérdésem nincs, csak valami megnyilvánulást várok hogy mi lenne a véleménye erről a helyzetről.

A választ előre is köszönöm. D.L.

Kedves Karolina!

24 éves fiú vagyok. Fiatal korom ellenére rendkivül jól fizető és megbecsült munkát végeztem. azonban tavasz óta egyszerre omlott össze körülöttem minden. Elváltak szüleim, elhagyott a barátnőm (mindketten gondolkoztunk már egy ideje az együtt vagy külön folytatáson) és véget ért a munka amire méltán büszke lehettem.

Amitóta ezek a nagy változások végigmentek az életemben nem találom a helyemet a világban. Sokszor érzem magamat lehangoltnak. elkezdtem futni 5-10-15 km-eket fogytam jó pár kilót. Nehezen szokom meg, hogy egyedül élek.
Alvással gyakran van próblémám.

Barátok haverok közül mondják hogy esetleg szakemberhez kellene fordulnom.

Ön mit tanácsol?

Ervin

Kedves Lina!

Elnézést, mi szinte ismerjük egymást, legalábbis látásból, és hallottam rólad sokat egy ismerősön keresztül. Csak a megszólítást magyarázandó mondom. Szóval. A kérdés komoly, nagyon is. Nekem régirégi konfliktusom van anyámmal, ami megvisel lelkileg. Szeretnék vele jóban lenni, de ez lehetetlen, úgy érzem. Rettenetesen kritikus velem, mivel nem úgy élek, ahogy ő elképzelte helyettem. Szerinte nekem nagyszerű tehetségem lett volna a közgazdaságtanhoz, amivel apám is foglalkozik. Lehet, hogy tényleg így van, oké, jó voltam iskolában matekból meg van agyam, nem érdem, de van, ez tény. De engem nem ez érdekel, hanem elmentem grafikusnak. Sokat harcoltam, hogy az lehessek, ebben nem volt előttem kitaposott út, egyedül önerőből oldottam meg piszok sok munkával. Nem részletezem, nem dicsekszem, de elhiheted. Nem várom, hogy megdicsérjenek ezért, felfopgtam, hogy a szüleim mást vártak, pontosabban főleg anyám /apám jobbfej, ő inkább elfogadja, hogy a magam útját járom, azt mondja az a fontos csak hogy boldog legyek, örül a sikereimnek/ de nem értem egyszerűen, hogy ezzel a dologgal most hogy harminckét éves vagyok, miért szekál még mindig? Mit hisz, hogy mégis közgazdász lesz belőlem? Azt mondom, bocs, igazad van, jobb lesz az nekem? Nem értem egyszerűen! Nem túlzok, komolyan mondom, nincs alkalom, hogy találkoznánk, és fel ne hozna valami ezzel kapcsolatosat, erre utalót. Nem direkten vagy nem mindig direkten, hogy lányom miért vagy te grafikus, de valami pikírt megjegyzést mindig tesz, hogy hát igen, bezzeg ilyen anyagi gondjaid nem kéne hogy legyenek, de te ezt választottad. Meg hogy tudom te azt hiszed, hogy a művészek mind sokat érnek /már nem is tudom, hogy rángatta elő ezt/ meg ilyenek. Miért nem fogad el annak ami avgyok????? Hány év kell még? Azt érzem, ha ennyi nem volt elég már semennyi nem lesz az. Fáj, hogy így van, hogy folyamatosan mást várna tőlem mint ami vagyok. Kérlek segíts!

Lívia

Sógorom s egyben jóbarátom ügyében írok magának. Mindketten negyvenes éveink elején járunk, jó évtizede ismerjük egymást. Sosem volt egy kiegyensúlyozott, harmonikus ember, néha jött a dilijeivel, azzal is volt hogy fenyegetőzött, hogy felakasztja magát. Azt hittem, ezeknek a durva dolgoknak már vége. Született két kisgyerekük, egy lány és egy fiú, s úgy látszódott, Laci magára talált. Ki vagyok akadva, mert idestova fél éve minden elölről kezdődött! Tegnap éjjel felhívott hajnali kettő után, részeg állapotban, s azzal fenyegetőzött, megöli magát, mert semmi értelme az életének, hiába van meg mindene, nem tud boldog lenni. Mondtam, hogy ne hülyéskedj Lacikám, ott a gyönyörű családod, a szép feleséged, ,meg a gyerekek, akik imádnak! Ő csak bőgött. Valahogy lebeszéltem, lefeküdt aludni, s ma kaptam tőle SMS-t, hogy bocsánat a tegnapiért, felöntött a garatra, azért volt minden. 

Szerintem az alkohol csak kihozta belőle, ami ott volt rég óta. Nem tudom, hogy tudnék neki segíteni, nehogy beváltsa ígéretét, s megölje magát. Én elveszteném a jó barátom, a húgom a férjét, és mi lenne a pici gyerekekkel! Nem mehet ez így tovább!

Tisztelettel:

András

Kedves Karolina

Ön nőként jobban értheti barátnőmet, én legalábbis lassan feladom. Én egy szabadelvű, nyitott gondolkodású lánnyal jöttem össze, akit nem érdekelnek a formaságok. Öt éve élünk együtt, eddig jó volt neki házasság nélkül. Mostanában szóba kerül a gyerekvállalás, és azóta egyre gyakrabban célozgat esküvőre. Nem fér a fejembe, ha tudtunk együtt élni papír nélkül, a gyerekhez miért kell összeházasodni! Az én szüleim elváltak, így tudom, hogy ez az intézmény nem tartja össze a kapcsolatot. Mondja, maga érti ezt?!
Hálás leszek, ha megvilágítja nekem!

Tisztelettel:
H. Endre

Olvastam egy pár esetet és gondoltam én is írok, sajnos nekem is van miről. A férjem lassan három éve külön él tőlünk, magyarázván, hogy dolgozik értünk. De érdekes módon egy hölgy is belecsöppent ebben a nagy munkába. Nagyon megalázott és olyasmiket vágott a fejemhez hogy mai napig nem bírtam feldolgozni. A fiam mindent hallott, nagyon megviselték a dolgok őt is. A legnehezebb korszakába érte ez a dolog, igazi kamasz. Sokat változtunk mind hárman, de sajnos rossz oldalra. Én és a fiam próbálunk élni, de nagyon nehéz, nem így éltünk. Nehéz csonka családnak lenni. Itt a településen nincs családtagunk, aki esetleg segíthetne, vagy mellettünk lenne. Erdélyből települtünk át,sajnos sok kudarc és fájdalom ért amit ma is viselek .Próbálom túl élni a múltat és előre gondolni de mindig van valami ami megakadályoz és akkor kész. Mindennap egy túlélés számomra, mókuskerékben forgok, sajnos. Nehezen, de lett munkám is, emberekkel foglalkoznék, remélem sikerül, mert nagyon jó szakma. Sérült emberek és ott bizony helyt kell állni és csak épp egészséges emberekre van szükség. 40-éves leszek és élni szeretnék és a fiamat éppen egészségesen útnak engedni az életben. Köszönöm, hogy írhattam.

Tisztelettel: MÁRIA