03
12
2012

Szépen lassan pokollá vált az életem

A kálváriám régre nyúlik vissza, mégis az utóbbi időben kezdem azt érezni, hogy megőrülök. Kezdem az elején. Vidéki srácként végre a fővárosba költözhettem főiskolásként. Ebben az volt legjobb, hogy apám végre nem szabott nekem meg semmit, önálló voltam, hétvégente hazajártam, akkor meghallgattam a szokásos vérszívását, majd visszautaztam.

Annyit kell még rólam tudni, hogy küzdősportra jártam, továbbá heti ötször edzőterembe. Ezt azért írtam le, mert a későbbiekhez szükséges.

 
Körülbelül augusztus óta szépen lassan pokollá vált az életem. Két éves kapcsolatom szakadt meg, mert a barátnőm, miután írtam neki egy diétás étrendet, és lefogyott (egyáltalán nem volt kövér, inkább csak teltkarcsú) nemes egyszerűséggel lecserélt egy audis gazdag srácra.
Az élet ment tovább, új lakótársam lett közben, próbáltam szakdolgozatot írni, a fősulin egy csoporttársammal közelebb kerültünk egymáshoz.
 
És itt indult el a lavina, a barátaim szépen elkezdtek összeköltözni a barátnőikkel, egyre kevesebbszer tartottuk a kapcsolatot. Mondanom sem kell, hogy ők már kereső „felnőttek” lettek, míg Én továbbra is csak a főiskola mellett dolgoztam.
 
Decemberben a csoporttársammal is hajszál pontosan ugyanabba a cipőbe léptem bele, mint az exbarátnőmmel. Szintén miután párductestű lett a rengeteg edzés és diéta miatt, megszakította velem a kapcsolatot. De annyira, hogy úgy elmegy mellettem köszönés nélkül, mintha soha nem is ismertük volna egymást. A lakótársam lelépett, természetesen nem kevés tartozást halmozva fel közben, amit most nekem kell nyögni. Apám megállás nélkül veszekszik velem, hogy miért nem vagyok hajlandó hazaköltözni, mikor már rég végeznem kellett volna a főiskolával. Minden héten ugyanaz a szöveg, nem edzeni kell hanem dolgozni, munka után ha elmegyek a haverokkal miért mész el már megint, nem kell velük találkozni, ha van barátnőm nem kell vele találkozni, majd ráér amikor nincs munka. Félreértés elkerülése végett saját vállalkozása van, és mindent velem csináltat. Nem büdös a munka, de például nyáron a heti 7 nap 18 órában azért az sok. 25 éves vagyok, de még mindig kerülöm, és próbálom a lehető legrövidebb időt a környezetében tölteni. Gyerekkorunk óta terrorban tart engem és a húgomat. Egyfolytában ellenőriz mindennel, és ha valami nem úgy van, ahogy ő gondolja, akkor biztos hazudok, és átverem. Nem mondok neki már semmit, egyszerűen kitalál dolgokat, amiket elhisz és emiatt üvöltözik velem
 
A volt lakótárs tartozása és a közben folyamatosan érkező számlák miatt egyszerűen már edzeni sem tudok lemenni. A napi 3 zsemle kategóriáját tartom, és suli mellett éjszakára járok dolgozni, miközben a körülöttem lévő emberek épp lakást vagy kocsit kapnak vagy vesznek. Úgy érzem kezdek megőrülni, mindenki akinek eddig segítettem, az most elfordult tőlem, kb a heti egyszeri mizu hogyvagy szintű beszélgetések lettek a barátságokból.
Az említett lány miatt is szintén teljesen a padlón vagyok, továbbá az anyagi kilátástalanság és az úgynevezett egyedüllét, annak ellenére, hogy rengetegen vesznek körül.
 
A problémáimat soha nem szoktam elmondani senkinek, inkább mindig magamban tartok mindent. Viszont az utóbbi hetekben egyszerűen nem bírom, próbálom a jópofát vágni a környezetemnek, nem mutatni ebből az egészből semmit, de úgy érzem, hogy kezdek belezavarodni. 2 méter és kb 110 kiló vagyok. A rengeteg edzés miatt, amit régebben rendszeresen csináltam, nem épp egy kis darab ember vagyok, ennek ellenére az utolsó 40 kilós kisfiú is a környezetemben rajtam köszörüli a nyelvét, ami szintén egy olyan mértékű dühöt vált ki belőlem, amit csak nagyon nehezen tudok magamban tartani, annak ellenére, hogy általában nem szoktam felvenni az ilyet.
 
Nem egyszer észrevettem már magamon, hogy kezdek megzavarodni, főleg amikor épp eladó lakást vagy kocsikat nézegetek, mikor még kifizetetlen csekkek hevernek az asztalon, annak ellenére, hogy nem én tehetek róla, hogy ilyen anyagi helyzetbe kerültem. Mindig a spórolós, tartalékolós típus voltam, a barátaim viszont sosem, és most nekik bejött az élet, én meg pofára esek lassan minden téren.
 
Az emberek lassan észre sem vesznek… továbbá zavar, hogy mindenki kihasznált, akiben eddig megbíztam…
Mit tehetnék ebben a helyzetben?
 
Üdv:
Péter

 

10
10
2011

Elege van a családomból

Tanácstalan vagyok a férjemmel kapcsolatban, nem tudom, hogy mit kellene tennem: válnom vagy megváltoztatnom (megváltoznom)???

29 éves vagyok, férjem 36, van egy 1 éves kislányunk. Jó anyagi körülmények közt élünk, ebből nem adódik problémánk, illetve csak közvetve, mert amikor Testvéreméknek kellett, akkor segítettem olyan formában, hogy pl. visszahívtam őt telefonon, inkább én utaztam hozzájuk stb., hogy neki ne legyen költsége stb., de szerintem ez teljesen normális és elfogadható dolog, amit a férjem azóta is a fejemhez vág. Kezdetben csak a nagynénémet szídta (nagyon csúnya és elfogadhatatlan stílusban), aki testvéremmel együtt 11 éves korunk óta nevelt, mert szüleink meghaltak. Ahogy anyósom mondta: "ő csak egy gyám, le kell rázni..." Nagyon sok vitám volt anyósomékkal: hogy a nagynéném sosem lesz nagymama, ő nem szült stb. Sajnos azóta ezt az elvet vallja a férjem is (igaz, hogy csak kb 2 hetente beszélnek mostanában, de nagyon a befolyása alatt van), és most már az ikertestvéremet is szídja, még az ő 3 éves kislányukat is, holott ők tényleg nem tettek ellene semmi rosszat, rendesek nagyon a sógorommal együtt.

A legnagyobb baj az, hogy amikor férjemmel összevitázunk valami apróságon ő mindig felhozza a testvéreméket, hogy gyűlöli őket, elege van a családomból (tény, hogy minden hétvégén találkozom velük), az ő anyjának semmit nem lehet, bezzeg a testvéreméknek igen, és sajnos már engem is olyan jelzőkkel illet, amit itt inkább nem írnék le... Gyűlölettel beszél olyankor rólam is, azt is a szememre vetette, hogy a kislányunk inkább anyás egyelőre.

Kétségbe vagyok esve, mert van, hogy egyik nap virágot kapok, és "csodálatos anya" vagyok, másnap reggel viszont már a "háta közepére sem kíván". Néha azt gondolom, hogy nagy segítségre lenne szüksége a férjemnek, inkább támogatnom kellene, mert nem volt kitől tanulnia érzelmi intelligenciát, empátiát. Önző viselkedést látott egész életében az édesanyjától (aki több évig pl. a saját lányával sem beszélt, pedig két unoka volt ott: ott is a lánya férjének a családjával voltak állítólag nagy gondok...). Apósomnak még él az édesanyja, én őt nem is ismerem, a kislányom sem fogja megismerni a dédit, mert ő is rossz ember állítólag, senki sem jó... Férjem is így van ezzel. Lassan kiöli (kiölte) belőlem az érzéseket, már az együttlétek sem olyanok... Félek attól is, hogy majd a kislány előtt érezteti, hogy nem kedveli testvéreméket, nagynénémet, én pedig nem szeretném úgy nevelni őt, hogy senki sem jó.

Meddig érdemes változtatni, várni? Fiatal vagyok, boldogtalan, azt látom, hogy a férjemnek is alig okoz valami örömet (a pénzen kívül sajnos), mit tegyek? Ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, akkor én a válás irányába hajlok, de félek a környezet véleményétől is, attól pláne, hogy ez milyen hatással lesz a kislányra később stb. Nem hinném, hogy az a stílus, ahogy a férjem beszél velem, normális lenne, illetve köteles lennék eltűrni, mert mindenhol vannak problémák, de attól még nem hordják le mindennek az embert, tele gyűlölettel, utálattal. Jól gondolom? Még tudnék mesélni bőven, de talán ennyi is elég lesz, hogy felvázoljam a helyzetemet. Előre is köszönöm tanácsát! Nagyon várom, köszönöm!

Erika

09
27
2011

Szeretteimet elüldözöm magam mellől, bunkó vagyok velük

20 éves lány vagyok, aki nem találja a helyét. Először kamaszkori problémára gondoltam, de évekkel később sem múlt el, és úgy érzem, most a legerősebb. A szeretteimet elüldözöm magam mellől, bunkó vagyok velük, holott nem érdemlik meg.

Ok nélkül nagyon rossz kedvem van, ami addig fajult, hogy a magam körül lévőket is megfertőztem vele. Örökös pesszimizmus jellemző rám. Emiatt egyre többször vagyok beteg, gyerekkori betegségeim is kialakultak és egyéb pszichés tünet.
Szeretnék végre boldog lenni, hogyan tudnám ezt megoldani?

08
04
2011

Pár hónapja megláttam őt, amint magában beszél

A nővéremmel kapcsolatban szeretnék kérdezni. Most 22 éves és az utóbbi időben nagyon megváltozott. Egy éve lakik újból itthon. Érettségi után egyetemre ment és albérletben lakott, aztán otthagyta. Az egyetemről annyit, hogy eleinte imádta, alig láttuk 3 évig, mert nem járt haza, csak karácsonykor, meg nyáron 1-2 hétre.(messzebb lévő városban volt az egyetem). Aztán hirtelen bejelentette, hogy nem fejezi be és hazaköltözik. Most meg azt mondja utálta az egészet.

Pár hónapja megláttam őt, amint magában beszél, de úgy mintha ott lenne valaki. Bár nem volt ott senki, ő teljesen úgy viselkedett. A beszéde is fura. Régen nagyon sokat beszélt, ő volt a család okoskája. Olyan szöveget nyomott, hogy csak néztünk mi van, semmit nem értettünk belőle. Tudományos és filozofikus volt. Mindent meg tudott magyarázni. Most meg alig beszél és akkor is nagyon egyszerű mondatokat használ, amiben sokszor hibázik. Egy éve mióta itthon van, nem megy sehova. Nem találkozik a barátaival, nem bulizik, egész nap a szobájában van. Egy héten 1-2 alkalommal bébiszitterkedik, de semmi más kapcsolata nincs emberekkel. Mikor rákérdeztem erre, azt mondta, hogy az egyetem alatt folyton csak bulizott, meg egész nap társaságban volt, ezért most jó neki így „elvonultan”.

Elhívtam egyszer vásárolni és furán viselkedett a boltban. Mindenkit óvatosan végigmért, szemlélte az embereket. Az utcán feszült volt, végig lehajtott fejjel ment. Azóta hívtam még, de nem akart többet jönni. Anyukámnak mesélt pár különös élményéről, amire én azt mondanám hallucinált. De az a helyzet, hogy a családom nagyon spirituális beállítottságú, éppen ezért mert könnyedén mesélni ilyenekről és anyukám elő is állt neki valami spirituális magyarázattal (biztos átlátott egy másik dimenzióba meg ilyenek). Alvásproblémái is vannak. Ez már több éve. Nem tud aludni éjszaka. Azt mondja képtelen elaludni sötétben. Napközben alszik pár órát. Az utóbbi időben agresszívabb is lett. Eddig csak kiabált meg sírt, ha dühös volt, most meg már dobál, tör.

Apukám egész nap nincs itthon és ők amúgy is rosszban vannak, tehát nem vesz észre semmit. Anyukám meg nem akarja észrevenni, hogy baj lehet, illetve spirituális jelenségeknek tudja be a fura dolgait. Én viszont félek, hogy másról van szó. Arra gondoltam, lehet, hogy skizofrén? Eddig ő volt a példaképem, most meg rá sem ismerek. Imádtam, jóban voltunk, most viszont ellök magától.

Mit tehetnék én? Kihez forduljak segítségért? Én még csak 14 éves vagyok, azért nem tudom, mit kellene ilyenkor tenni. Vagy feleslegesen aggódom? Lehet csak depressziós?

Amúgy az apai nagymamánk skizofrén volt (már meghalt). 2 napja anyukámmal kicsit egymásnak estek. Vagyis nagyon felidegesítette anyukámat, aki neki ment a tesómnak. Ő csak védekezett, tehát nem ő támadott és csak próbálta lefogni anyukámat. De nálunk ilyesmi még nem történt. Sosem volt még pofon sem a családban. Nagyon megijedtem és ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálok érdeklődni. Nem akarom, hogy rosszabb legyen a helyzet és nagyon zavar, hogy senki nem figyel rá, senkinek nem tűnik fel semmi.  

A válaszát előre is köszönöm! 

Kinga

05
19
2011

Az alkoholhoz fordult 18 évesen

Sajnos édesapám 1 éve halt meg szörnyű balesetben! És nagyon nehéz ezt feldolgoznunk! Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb! Van egy húgom és egy öcsém! Az öcsém nagyon nehezen viseli apa hiányát, sajnos rossz irányba halad, amit se én, se anyukánk nem tud megakadályozni! Az alkoholhoz fordult 18 évesen, nagyon agresszív és durva egy egyéniség lett, kérem segítsen, írja meg, hogy mit is tehetnénk! Kérem adjon tanácsot!!! Előre is köszönöm

05
05
2011

Nem tudok senkit se lelkileg közel engedni magamhoz

Jelenlegi problémám gyermekkorom egyes eseményeiből adódnak, melyet megpróbálok röviden leírni. Az apám alkoholista volt és szexuálisan is molesztált egyszer-kétszer részegen, azonban ezt sosem mondtam senkinek, és akkor még nem is tudtam igazán felfogni, hogy mi történik velem, és csak feküdtem mozdulatlanul várva, hogy hagyja abba végre. Szüleim szerencsére elváltak hamar anyukámnak azután lett egy élettársa, akivel először nem volt semmi probléma, azonban 1-2 év alatt ő is egyre többet ivott és néha verte is anyukámat, és mintha ismétlődtek volna a dolgok..ő is megtalált és az éjszaka közepén átjött a szobába és elkezdett simogatni ott lent és lihegett a fülembe, de még akkor is csak 7 éves lehettem és ugyanúgy nem tudtam mit csinálni. Szerencsére nagy nehezen sikerült megszabadulnunk tőle is, azonban az évek alatt elég sok lelki terrornak voltam kitéve már olyan fiatalon. 24 éves vagyok és anyukámnak máig nem mondtam el semmit és soha senki másnak se. Anya nagyon sokat tesz értünk, hogy meg legyen mindenünk és ő is megszenvedte az elmúlt éveket, nem viselné el ha ezt valaha is megtudná.

Annak ellenére amiken keresztül mentem úgy érzem, nem károsodtam lelkileg annyira és voltak kapcsolataim is amik jól működtek és szexuális téren sem volt semmi probléma, mert el tudom engedni magam és nem kísér ez az egész. Azonban arra lettem figyelmes, hogy a kapcsolataim már fél évtől tovább nem tartanak, és nem tudok senkit se lelkileg közel engedni magamhoz, nem akarok bárkitől is függni és menekülök inkább, nehogy túlságosan kötődjek valakihez. Most van egy friss kapcsolatom 1 hónapja vagyunk együtt, azonban egyre többször jönnek elő a gyerekkori emlékek és sokszor nem érti mi bajom van, például miért akadok ki azon ha egy pohár sört iszik és utána ad egy puszit.

A hozzáállásom ezzel az egész történettel kapcsolatban mindig is az volt, hogy amin nem tudok már változtatni arra már kár energiát fordítani, vagy engednem hogy befolyásolja a mindennapjaimat. Azonban most kezdem úgy érezni, hogy ez nem a történtek elfogadása a részemről, hanem csupán elfojtom az egészet magamban. És félek attól, hogy mind az amit eddig elnyomtam magamban az előjön, rámegy a kapcsolatom és valamilyen ördögi körbe kerülök…Nem gondoltam eddig, hogy fel kellene keresnem bárkit is vagy elmondani akárkinek, nem is szívesen tépném fel a régi sebeket, meg szégyellem is persze(bár tudom, hogy nem nekem kellene). Még annyit hozzátennék, hogy nem érzek utálatot se, talán egy kis dühöt mert olyan magatehetetlennek éreztem magam..de legfőképp "sajnálatot" és szánalmat..
Kíváncsi lennék az Ön véleményére ezzel kapcsolatban, és elnézést a hosszú levélért.
Válaszát előre is köszönöm,
Ági

04
27
2011

Mit tudnánk tenni, hogy felfogja ésszel: muszáj iskolába járnia

Van egy lassan 9 éves, második osztályos kisfiam, akinek az iskolai magatartásával vannak komoly problémák. Már voltunk nevelési tanácsadóban, az igazgatói irodában, beszélgettünk a tanító nénikkel, de nem sikerült kitalálnunk, mit tegyünk, hogy az én otthon átlagos, normális fiam, az iskolában órán azt csinálja amit a tanítónéni mond, és ne harcoljon az iskola és az iskolai órák rendeje ellen.

Folyamatosan érkeznek rá a panaszok, hogy öntörvényű, szófogadatlan, unja, utálja az iskolát, és ezt ki is nyilvánítja. Ha valamin felbosszantja magát, azt a többieken vezeti le, pl megveri őket. Ugyanakkor ugyanazokkal a tanárokkal, gyerekekkel egy osztálykiránduláson, színházban, szülinapon nincsenek ilyen problémái.

A nevelési tanácsadó szerint nem vesszük elég komolyan az iskolai viselkedését a gyereknek, ami szerintem nem igaz, kifejezetten büszke vagyok rá, hogy következetesen neveljük a gyerekeinket. Az igazgatónő szerint túl szigorúak vagyunk, biztosan elhanyagoljuk, és 2-3 év múlva lesz egy teljesen kezelhetetlen gyerekünk. Rendszeresen elbeszélgetünk (elordibálok, lenyugszom, beszélgetünk) a gyerekkel arról, hogy ha már okos, jó tanuló, akkor ne rontsa el az iskolai életét azzal, hogy rendetlenkedik. Annyira nem okos, hogy azért unatkozna, gyors a felfogása, matekból nagyon jó, de azért az írás és az olvasás képessége teljesen átlagos. Kérdeztem , inkább másik osztályba, iskolába szeretne-e járni, de nem volt a válasz, mert az iskolák unalmasak, ő felnőtt szeretne lenni.

Én lány létemre rém verekedős gyerek voltam, de a tanárok tekintélyét nem kérdőjeleztem meg, az órákat nem zavartam, és idővel a verekedős hajlamom is magától elmúlt.

Ön szerint mit tudnánk tenni, hogy felfogja ésszel: muszáj iskolába járnia, és ha már ott van, arra használja az idejét és az energiáit, hogy okosodik, gyakorol, nem pedig hisztizik, dacol, rombol?

Előre is köszönöm a segítségét!

Üdvözlettel
Judit

családi fotózás: gyermekfotózás, babafotózás profitól | Operatőr-bérlés Videófelvétel készítés | Blog.hu Sablonok (Népkert Kft.)