Kérdezz - felelek

Kedves Bujdosó Karolina!

Örülök, hogy megtaláltam ezt az oldalt. Komoly problémákkal küzdök, úgy érzem. Édesanyám meghalt tavaly szeptemberben, és azóta nem tudok kialakítani párkapcsolatot. Helyette inkább hagyom, hogy sodródjak, és csak egy férfivel tudok lenni, akit szeretek, de akit én komolyabban nem érdeklek. Tisztában vagyok a saját érzelmeimmel, és azzal, hogy mindig is szeretni fogom őt. De ez a tény eddig nem akadályozott meg a párkapcsolat keresésben.

Anyám halála óta azonban egyszerűen képtelen vagyok idegen férfiakkal megismerkedni. Mert ismerőseim alig vannak, időm se lenne ismerősökre. Így egyedülállón meg csak bántanak az itthoniak is, nem érzem magam elég erősnek. Egyszerűen úgy érzem, hogy képtelen lennék felvállalni egy kapcsolatot. Ez korábban nem jelentett akadályt, mert elég szépen el tudom nyomni a saját érzéseim, és mindig is felül tudtam kerekedni rajtuk, és magamra tudtam erőltetni dolgokat. Ez máshogy nem is lehetséges, és tudom, hogy tovább kell lépnem, és a boldogtalanság nekem nem probléma, nem várok el mindent az élettől.

Én egy párkapcsolatot szeretnék, ha nem szeretem különösebben, az nem érdekel. Úgy érzem, hogy én már megtaláltam, akit szeretek. Aztán úgyis előbb-utóbb megszeretem a másikat. Nem szeretek várakozni és türelmetlen vagyok. Amikor pedig nem vagyok képes megjelenni egy-egy találkán, akkor meg utána hosszú napokig kínlódom, és őrlöm magam, amitől még jobban legyengülök idegileg. De úgy érzem, hogy erőltetnem kell, mert 25 éves vagyok és nő, és egyre kevesebb esélyem van párt találni, és nem is bírom egyedül. Nagyon nehéz egyedül. Nem vagyok párkapcsolatfüggő, 23 éves koromig senkim se volt. De olyan családi problémáim vannak, melyekre megoldást jelentene egy párkapcsolat.

A kérdésem tehát az lenne, hogy mégis mennyi ideig tarthat ez? Ezt megtudhatom valahonnan? Vagy most már a harmadik x előtt ne is számítsak arra, hogy tovább tudok lépni? Igazából én depresszióval is küzdök, gyanúm szerint bipoláris zavarral küzdök. Nem egyszerű az élet. Azon túl naiv is vagyok és hiszékeny. Bár igyekszem fejlődni. Sajnos nem éppen szerencsés a személyiségem, mondjuk igyekszem elfogadni önmagam. Nagyon nagy segítséget jelentene, ha esetleg tudna mondani könyv címeket, ahonnan tudnék tájékozódni. Interneten semmit se találtam, de még majd az angol oldalakat is megnézem. Köszönöm a szíves segítségét.

Üdvözlettel: Erzsébet

Tanácsot szeretnék kérni 16 éves fiammal kapcsolatban. Négy gyerekes, dolgozó anya vagyok, mégis próbálok időt biztosítani a gyerekeimnek. Sajnos a fiamat nem tudom, hogy kellene kezelnem.

Elég rég óta sejtem, de egy ideje bizonyosságot is nyert, hogy meglop engem is; a testvéreit is. Próbáltam változtatni a havi 1000ft zsebpénzen, hogy kézbe kapja és heti 500ft, de ez sem volt elég.( sajnos ennél többet nem is tudnék adni nekik).
Megveszek mindent, amit értelmesnek tartok és hiányolnak; ha mozira kérnek, külön fizetem, mégis a fiam üríti a pénztárcámat (volt, hogy az apró helyett 20.000ft-ost vett el) . Amikor szólok, hogy \" szerintem valamit szeretnél mondani..\" visszalopja, de anélkül, hogy bocsánatot kérne, vagy megbánást mutatna.

Ha keresünk valami apróságot a lakásban: nem látta; többszöri kérdezésre is, halál nyugodtan a szemembe néz és belehazudik. (utólag általában megkerül nála, bár szerintem van olyan tárgy amiért börtönbe is kerülhetne.)

A testi fenyítést nem tartom helyénvaló nevelési módszernek (részben mert 2 fejjel magasabb nálam; másrészt engem veréssel neveltek, így nem szeretném ha félnének tőlem......bár lehet ezt rontottam el?) viszont nem tudok kihez fordulni. Nagyszülőktől, ismerősöktől, iskolától nem szeretnék tanácsot kérni, mivel a 3 lányra valószínű, hogy rossz fényt vetne. Nevelési tanácsadóban júniusra kaptam időpontot, így amennyiben van rá lehetősége, örömmel vennék pár tanácsot, egyáltalán, hogy reagáljak??
Köszönettel: Kinga

Kedves Karolina!

2009 januárjában elvesztettem édesanyámat 22éves voltam ekkor. Egyik reggel akart menni dolgozni, s csak úgy rosszul lett..., mire a mentők kiértek már nem tudtak segíteni rajta, diagnózis: hirtelen halál, malignus szívritmuszavar.Még most is látom magam előtt a jelenetet, s nem tudtam felfogni, hogy nincs többé, sőt még most sem tudom. Valahogy úgy képzelem, hogy ez csak átmeneti állapot. Annak ellenére, hogy próbáltam, s próbálok is erős lenni, a halál gondolata egyre inkább átjárja a lelkemet. Nagyon félelmetes nekem, hogy egyik pillanatról a másikra történhet vmi, s nincs tovább. édesapámmal nem éltek együtt. én Anyukámmal Szegeden, Ő 80 km-re lakott tőlünk. Ez most is így van. Naponta legalább 5ször hívom, hogy biztos jól van e, hogy nem történt e vele vmi baj..., ha ott vagyok nála, alig tudok aludni, mert azt nézem biztos lélegzik e még.... Próbáltam, de ezzel nem tudom hogyan tudnék megbírkózni. Szerencsémre van viszont egy párom, aki mindenben mellettem áll, de félek, hogy előbb utóbb megunja a \"hipohonderségemet\". Többször beszéltünk róla, hogy lehet segítene, ha elmennék pszichológushoz, de sajnos a lakáskölcsön mellett, amit még Anyukám vett fel, már nincs rá keret..., pedig úgy érzem, hogy egy beszélgetés vki hozzáértővel jót tenne..., viszont a pszichiáter már olyan ijesztően hangzik, s gyógyszert egyébként sem szeretnék szedni...
Mi lehet akkor számomra a megoldás?
Köszönettel : B.A.

A problémám a következő. Mérhetetlen nagy vágyat érzek az édességek elfogyasztására. Most már minden nap fogyasztok süteményt, kekszet, vagy bármit, ami édes. Újabban nincsennek barátaim, ha ez számít. Itthon vagyok a kisbabámmal, nem sok időm van odafigyelni a megfelelő táplálkozásra és időm sincsen sportolni, mint régebben. Ha édesanyám meglátogat minket, akkor különösen kívános vagyok. Valószínű valamilyen gyermekkori trauma okozza az édesség utáni sóvárgásomat? Édesanyám sokszor megengedte este is a palacsintát, fánkot, süteményt (fő étkezés helyett). Most 29 éves fejjel küzdök az ellen, hogy édességeket egyek, hogy mire a pici fiam nagyobbacska lesz, ne legyek neki rossz példa. A férjem egyáltalán nem eszik édességet.

Nem tudom jó helyre fordulok-e a problémámmal, de ha tud segíteni, vagy van ötlete hova fordulhatnék kérem segítsen. A probléma igazából anyukámmal van. Idén lett ötven éves és egy ideje figyelem a viselkedését, amiből arra következtetek, hogy lehet valami baj van. Mi 3-n vagyunk testvérek, a nővérem 6 éve elköltözött már, abban az évben amikor apukám is elment (egy másik nőhöz). Anyukám látszólag megnyugodott, mert már elég rossz volt a kapcsolatuk. Azonban Édesanyám befordult, nem járt el sehova, nem maradtak barátai, vagy nem volt kíváncsi rájuk apukám miatt, ezt nem tudom. Ez azóta sem változott, sőt szerintem csak rosszabb lett. Sajnos eléggé pesszimista anyukám és ez a dolog talán csak rontott a helyzeten. Úgy tűnt mintha egyre csak fáradékonyabb lenne, de mára odáig fajultak a dolgok, hogy reggel felkel, elmegy dolgozni, hazajön délután, eszik valamit és leül tv-t nézni. Ebből leggyakrabban az lesz, hogy este 7 órakor már alszik a nappaliban és nem is nagyon kel föl reggelig. (Elnézést amiért ilyen részletesen írom le a problémát, de nem tudom melyik részlet lehet fontos). Hétvégéken is ez a helyzet szinte csak eszik és alszik, mintha vegetálna. Már egy ideje takarítani sem szokott, csak dolgozni jár, ez tölti ki a napja érdemi részét. (Egyébként 8 órás munkarendben dolgozik egy irodában). Próbáltam életet "verni" belé, de soha semmihez sincs kedve, mondván fáradt. Nem tudom mit tehetnék, hova fordulhatnék, vagy hogyan vehetném rá arra, hogy belássa ez így nem mehet tovább, és forduljon orvoshoz, amit szinte sosem tesz meg. Nem tudom mekkora lehet a baj. Elég ha én tudnék tenni valamit, vagy ez inkább már orvosi eset? Elég lenne neki valami homeopátiás, gyógynövényes hangulatjavító, élénkítőszer? Vagy inkább vigyem orvoshoz, ha igen tud javasolni valamilyen szakembert, vagy kezdjük a háziorvosnál?

Kedves Lina!

Elnézést, mi szinte ismerjük egymást, legalábbis látásból, és hallottam rólad sokat egy ismerősön keresztül. Csak a megszólítást magyarázandó mondom. Szóval. A kérdés komoly, nagyon is. Nekem régirégi konfliktusom van anyámmal, ami megvisel lelkileg. Szeretnék vele jóban lenni, de ez lehetetlen, úgy érzem. Rettenetesen kritikus velem, mivel nem úgy élek, ahogy ő elképzelte helyettem. Szerinte nekem nagyszerű tehetségem lett volna a közgazdaságtanhoz, amivel apám is foglalkozik. Lehet, hogy tényleg így van, oké, jó voltam iskolában matekból meg van agyam, nem érdem, de van, ez tény. De engem nem ez érdekel, hanem elmentem grafikusnak. Sokat harcoltam, hogy az lehessek, ebben nem volt előttem kitaposott út, egyedül önerőből oldottam meg piszok sok munkával. Nem részletezem, nem dicsekszem, de elhiheted. Nem várom, hogy megdicsérjenek ezért, felfopgtam, hogy a szüleim mást vártak, pontosabban főleg anyám /apám jobbfej, ő inkább elfogadja, hogy a magam útját járom, azt mondja az a fontos csak hogy boldog legyek, örül a sikereimnek/ de nem értem egyszerűen, hogy ezzel a dologgal most hogy harminckét éves vagyok, miért szekál még mindig? Mit hisz, hogy mégis közgazdász lesz belőlem? Azt mondom, bocs, igazad van, jobb lesz az nekem? Nem értem egyszerűen! Nem túlzok, komolyan mondom, nincs alkalom, hogy találkoznánk, és fel ne hozna valami ezzel kapcsolatosat, erre utalót. Nem direkten vagy nem mindig direkten, hogy lányom miért vagy te grafikus, de valami pikírt megjegyzést mindig tesz, hogy hát igen, bezzeg ilyen anyagi gondjaid nem kéne hogy legyenek, de te ezt választottad. Meg hogy tudom te azt hiszed, hogy a művészek mind sokat érnek /már nem is tudom, hogy rángatta elő ezt/ meg ilyenek. Miért nem fogad el annak ami avgyok????? Hány év kell még? Azt érzem, ha ennyi nem volt elég már semennyi nem lesz az. Fáj, hogy így van, hogy folyamatosan mást várna tőlem mint ami vagyok. Kérlek segíts!

Lívia