Kérdezz - felelek

Tanácstalan vagyok a férjemmel kapcsolatban, nem tudom, hogy mit kellene tennem: válnom vagy megváltoztatnom (megváltoznom)???

29 éves vagyok, férjem 36, van egy 1 éves kislányunk. Jó anyagi körülmények közt élünk, ebből nem adódik problémánk, illetve csak közvetve, mert amikor Testvéreméknek kellett, akkor segítettem olyan formában, hogy pl. visszahívtam őt telefonon, inkább én utaztam hozzájuk stb., hogy neki ne legyen költsége stb., de szerintem ez teljesen normális és elfogadható dolog, amit a férjem azóta is a fejemhez vág. Kezdetben csak a nagynénémet szídta (nagyon csúnya és elfogadhatatlan stílusban), aki testvéremmel együtt 11 éves korunk óta nevelt, mert szüleink meghaltak. Ahogy anyósom mondta: "ő csak egy gyám, le kell rázni..." Nagyon sok vitám volt anyósomékkal: hogy a nagynéném sosem lesz nagymama, ő nem szült stb. Sajnos azóta ezt az elvet vallja a férjem is (igaz, hogy csak kb 2 hetente beszélnek mostanában, de nagyon a befolyása alatt van), és most már az ikertestvéremet is szídja, még az ő 3 éves kislányukat is, holott ők tényleg nem tettek ellene semmi rosszat, rendesek nagyon a sógorommal együtt.

A legnagyobb baj az, hogy amikor férjemmel összevitázunk valami apróságon ő mindig felhozza a testvéreméket, hogy gyűlöli őket, elege van a családomból (tény, hogy minden hétvégén találkozom velük), az ő anyjának semmit nem lehet, bezzeg a testvéreméknek igen, és sajnos már engem is olyan jelzőkkel illet, amit itt inkább nem írnék le... Gyűlölettel beszél olyankor rólam is, azt is a szememre vetette, hogy a kislányunk inkább anyás egyelőre.

Kétségbe vagyok esve, mert van, hogy egyik nap virágot kapok, és "csodálatos anya" vagyok, másnap reggel viszont már a "háta közepére sem kíván". Néha azt gondolom, hogy nagy segítségre lenne szüksége a férjemnek, inkább támogatnom kellene, mert nem volt kitől tanulnia érzelmi intelligenciát, empátiát. Önző viselkedést látott egész életében az édesanyjától (aki több évig pl. a saját lányával sem beszélt, pedig két unoka volt ott: ott is a lánya férjének a családjával voltak állítólag nagy gondok...). Apósomnak még él az édesanyja, én őt nem is ismerem, a kislányom sem fogja megismerni a dédit, mert ő is rossz ember állítólag, senki sem jó... Férjem is így van ezzel. Lassan kiöli (kiölte) belőlem az érzéseket, már az együttlétek sem olyanok... Félek attól is, hogy majd a kislány előtt érezteti, hogy nem kedveli testvéreméket, nagynénémet, én pedig nem szeretném úgy nevelni őt, hogy senki sem jó.

Meddig érdemes változtatni, várni? Fiatal vagyok, boldogtalan, azt látom, hogy a férjemnek is alig okoz valami örömet (a pénzen kívül sajnos), mit tegyek? Ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, akkor én a válás irányába hajlok, de félek a környezet véleményétől is, attól pláne, hogy ez milyen hatással lesz a kislányra később stb. Nem hinném, hogy az a stílus, ahogy a férjem beszél velem, normális lenne, illetve köteles lennék eltűrni, mert mindenhol vannak problémák, de attól még nem hordják le mindennek az embert, tele gyűlölettel, utálattal. Jól gondolom? Még tudnék mesélni bőven, de talán ennyi is elég lesz, hogy felvázoljam a helyzetemet. Előre is köszönöm tanácsát! Nagyon várom, köszönöm!

Erika

Egyik ismerősömnek szeretnék segíteni, mert eléggé furán viselkedik, nem tudom, hogy miért, ezért is kérem az Ön segítségét! Tehát ő sokszor magában beszél, akkor is ha mások is hallják, volt már hogy mentünk le egyszerre a lépcsőn, és ő csak mondta a magáét, de nem lehetett érteni, hogy mit mond. Sokszor nevetgél magában, az utcán feltűnően lassan sétál, minden embert nagyon megnéz/végigmér. Nem szívesen beszélget másokkal, csak egyedül üldögél. Próbáltam vele pár szót beszélgetni, válaszolt, de közben furán, ijedten figyelt engem, mintha félne tőlem... vagy nem is tudom. Egyszer szinte rohant ki a panelból, és kérdezte tőlem, hogy nem -e láttam a mobiltelefonját, miközben az ott volt a kezében, mondtam neki, hogy hiszen a kezedben van, ő megköszönte, de úgy ment tovább mintha még keresné a telefonját, nézte a földet. A parkban pedig magában bújócskázott, elfutott egyik fától a másikig, és ott bujkált. De van amikor tök normálisan viselkedik, barátságos, simogatja a kutyámat, de van, hogy még aznap délutánra megváltozik a hangulata, és megint olyan fura lesz a viselkedése. Amúgy ő 30 év körüli, az idős anyukájával él.

Előre is nagyon szépen köszönöm a választ! Gabriella

20 éves lány vagyok, aki nem találja a helyét. Először kamaszkori problémára gondoltam, de évekkel később sem múlt el, és úgy érzem, most a legerősebb. A szeretteimet elüldözöm magam mellől, bunkó vagyok velük, holott nem érdemlik meg.

Ok nélkül nagyon rossz kedvem van, ami addig fajult, hogy a magam körül lévőket is megfertőztem vele. Örökös pesszimizmus jellemző rám. Emiatt egyre többször vagyok beteg, gyerekkori betegségeim is kialakultak és egyéb pszichés tünet.
Szeretnék végre boldog lenni, hogyan tudnám ezt megoldani?

Én egy 21 éves lány vagyok, és úgy gondolom, elég sok mindenen keresztül mentem már! Mindig sikerült megtartani az optimizmusomat, a jókedvemet! De most már egy más fél éve egyszerűen nem megy! A párom szerint mély depresszióban szenvedek és orvoshoz kellene fordulnom, de annyi mindent túl tudtam már vészelni! Félek a gyengeségtől, attól, ez sem fog segíteni, mert semmi nem jön össze! Elegem van a folyamatos lelki bántásból, ami mindenhol jelen van már! Lassan már felkelni sincs kedvem! Nem akarok mást, csak h hagyjon mindenki békén, egyedül lehessek, hogy fel tudjak készülni a másnap elviselésére! Mikor alszom, az a legjobb, akkor legalább nem gondolkodom, és nyugodt vagyok! Ha tehetném, mindennap csak aludnék! Viszont azt is tudom, hogy a páromnak se lehet könnyű így elviselni engem. Ön szerint mit kéne tennem, hogy a páromat nem \"bántsam\" ezzel? Játsszam el, h jó kedvem van és minden rendben?

Mindig stresszesebb voltam a kortársaimnál, sokkal könnyebben felidegesítem magam, mint az emberek általában, azonban ez év februárjában egy szombati reggeli közben rosszul lettem (elkezdett zsibbadni a két karom, elsötétedni a világ, hevesen dobogott a szívem), azt hittem, hogy szívinfarktusom lesz. Az ügyeleten kiderült, hogy teljesen rendben volt az EKG-m és a vérnyomásom is. Pár hétig mintha eltűntek volna a tünetek, de áprilistól folyamatosan (heti többször, néha naponta többször) rohamaim vannak, folyamatosan szorongok. Egyszer a villamoson lettem rosszul, és nagyon megijedtem.

Egy pszichológussal beszéltem telefonon, aki azt mondta, hogy ez pánikbetegség, de abból, ahogy beszélek vele azt a következtetést vonja le, hogy nem annyira súlyos még.

Sajnos a munkámra is kihatással van a betegség, mert nem tudok már koncentrálni normálisan a munkámra, nagyon hamar elfáradok szellemileg és állandóan "tompának érzem a fejem".

Volt már egy teljes kardiológiai kivizsgálásom is, Holtert is viseltem egy napig, aminek jó eredménye lett, vagyis a szívemmel semmi baj sincs.

Két hónapja mentem hozzá életem szerelméhez mégis folyamatosan pánikrohamaim vannak, ahelyett hogy életem legboldogabb perceit élném. A Férjem mellettem áll, és mindenben segít, pedig néha önmagamat is nehéz elviselnem...

Nem szeretnék ilyen fiatalon antidepresszánsokat szedni, ráadásul szeretnénk babát is minél hamarabb, azonban amíg én nem vagyok a saját lelkem/testem ura, addig hogy vállaljak felelősséget egy csöppségért? Csak a régi önmagamat szeretném visszakapni, szeretnék ugyanolyan mosolygós, jókedvű lány lenni, mint régen, szeretném újra élvezni az életet! 

Tudom, hogy pszichológushoz/terápiára kellene járnom, de anyagilag megterhelő lenne és azt sem tudom, hogy kihez fordulhatnék.
Válaszát előre megköszönöm!
Tisztelettel,
Pánikbeteg

A problémám elég összetett. Úgy érzem, valahonnan mélyebbről indul az egész, nem új keletű, de újonnan érzem nagy gondnak. Először is, kortársaimhoz képest jóval később sikerült egy párkapcsolatra "szert tennem". 16 voltam ekkor. Előtte volt 15 éves koromban egy nagy szerelmem, aki fél éven keresztül áltatott, majd végül nem lett semmi. Sokáig ragaszkodtam hozzá, de hiába, nem gondolta meg magát. Ő nem akart tőlem semmit. Letettem róla, aztán fél évvel később jöttem össze az első -fent említett- barátommal. Négy hónapig voltunk együtt, végül egy SMS-ben szakított velem. Sokáig padlón voltam miatta, de ezt már könnyebben kezeltem, túltettem magam rajta.

Pár hónap szünet után aztán összejöttem egy másik sráccal. Nagyon aranyos volt, kedves, így hát bizalmat szavaztam neki. Három hét után aztán lefeküdtem vele, így vesztettem el a szüzességem, de nem is volt olyan szörnyű, mint vártam. Egy héttel később szerveztem az együtt töltendő esténket, de telefonon közölte, hogy neki nem lesz jó, nem tud átjönni, inkább kimenne sörözni a haverjaival. Ekkor volt először "furcsa". De nem gond, elfogadtam. Másnap tudtam meg előbb az exétől, aztán tőle, hogy előző este újból összeszűrték a levet a haverokkal sörözés helyett. Kiakadtam, természetesen ki is dobtam. Itt már meg tanultam kezelni egy szakítást, szóval nem őrlődtem magamban hetekig.

Sőt! Egy héttel később egy közösségi oldalon felvette velem a kapcsolatot egy pasi, akivel 2 évvel azelőtt ismerkedtem meg, de csak beszélgettünk, más nem történt, aztán megszakadt a kapcsolat. Tavaly aztán mégis írt. Meglepődtem, elvégre 2 év hosszú idő. De emlékeztem, hogy régen is izgalmasnak találtam a személyiségét, hát belementem. Újból levelezni kezdtünk. Majd találkozót kért. Tulajdonképpen az első olyan pasi volt, akivel úgy éreztem, amolyan "zsák a foltját" effektus van érvényben. De három találkozó után aztán már ő sem volt annyira jópofa, sőt, kifejezetten bunkó és durva lett. Én próbáltam érett emberek módjára megbeszélni, mi is a problémája, de ő hajthatatlan volt. Aztán váltottunk pár levelet, úgy festett, megint minden rendben van. Végül "eltűnt". Egyszerűen nem írt többet, egyik napról a másikra kilépett az életemből. Törölte a telefonszámomat is, nem keresett többé. Ekkor meglehetősen magam alá kerültem, hiszen "egy álmom hullott szét". Azt hittem, végre sikerülhet összehoznom egy normális párkapcsolatot.

Két hónappal később aztán egy újabb pasi lépett a képbe. Úgy tűnt, ő más, mint az eddigiek. Három buliban egymás után leste minden kívánságomat, hosszú időkre kiültünk beszélgetni a csillagok alá. Végül -persze csak miután rákérdeztem- közölte, hogy semmi többet nem akar. Ő sem. Akkor kudarcként éltem meg, de mégis túlléptem rajta. Ezek után viszont óvatosabb lettem. Távolságot kezdtem el tartani az ellenkező nemmel szemben, barátokat/haverokat könnyen szereztem, de senkitől sem akartam többet. Majd tavaly karácsony előtt az egyik legjobb barátom érdekesen kezdett el viselkedni. Vele addigra szinte lelki társak lettünk. Tudott mindenféle lelki problémámról, mindenről. Hónapokig ment aztán vele egy huza-vona. Nem tudtam eldönteni, mit is szeretne pontosan, mert nem úgy viselkedett velem, mint egy barátjával, de nem lépett a továbbiakban. Végül májusban megtettem én a nagy lépést. Elmondtam neki, mit érzek, hogy fontos nekem és úgy érzem, ezzel ő is így van, de nem értem, miért nem lép. Megmondta, hogy ő nem úgy vette észre, mintha félreérthető lenne, ahogy viselkedik velem. Én viszont félreértettem, hiszen ő nem akar ennél többet. Ekkor már szörnyen rosszul éltem meg egy kudarcot. Tudatában voltam annak, hogy az élet megy tovább és szégyelltem magam, mert alapjában véve egy példaértékűen életvidám embernek mondanak. Lelkileg gyengének éreztem magam és azon kezdtem el gondolkodni, hol rontom el mindig. Nagyon nehezen léptem túl ezen, nem is a srác, hanem magam miatt.

Végül egy hónapja elhívott randevúzni egy olyan srác, akivel 3 éve ismerjük egymást. Azóta nagyon jóban vagyunk, de csak mint haverok. Mindig tudott az aktuális pasiügyeimről én pedig az ő nőügyeiről. Egymással beszéltük meg, közben pedig sosem titkolta, hogy tetszem neki. Intelligens pasasnak tartom, a többihez képest meglepően intelligens, figyelmes, valójában maga a főnyeremény. Én két évig mégsem mentem el vele randizni, akárhányszor kérte. Most aztán mégis. Két egymást követő estén aztán nagyon jól szórakoztunk, felülmúlta a várakozásaimat. Megtanultam újra bizalmat szavazni másoknak. Ő megmutatta nekem, hogy talán mégsem ér mindig csalódás és egészen eddig ez a szemem előtt volt, de nem vettem észre...tartott ez eddig. A második randink után aztán feltűnően nem keresett. Addig minden mozdulatomat leste, aztán egyszerűen nem érdekeltem. Én többször írtam neki SMS-t, ímmel-ámmal válaszolt. Aztán írtam neki, hogy találkozni akarok és beszélni. Találkoztunk. Kiderült, hogy hát ő tulajdonképpen nem akar komolyabban semmit. Persze én nem palástoltam, hogy szörnyen haragszom rá. Erre megkérdezte, mennyire vagyok haragtartó. Aztán közölte, hogy ő nem akar velem rosszban lenni semmiképp. Utána meg hogy mi lesz, majd alakul. Mindenesetre azt leszűrtem, hogy Mr. Tökéletes egyetlen hibája, hogy gyakorlatilag képtelen komolyan beszélgetni, ha arra lenne szükség. Folyton elpoénkodta az egészet.

Elnézést kérek, hogy ennyire hosszúra sikerült a beszámolóm, de jobbnak láttam ezt elmondani. Ezek után az lenne a kérdésem, hogy mi lehet velem a probléma? Azzal tisztában vagyok, hogy túl ragaszkodó típus vagyok, persze csak belül. Ki nem mutatom, kívülről inkább vagyok egy "szórakoztató jégcsap"- ahogy ezt mondták.

Úgy vettem észre, hogy a férfiak szeretnek velem beszélgetni, a társaságomban lenni. De ha kapcsolatról van szó, nem kérnek belőlem. Ha mégis, rövid időn belül kiraknak. Időnként egy roncshalmaznak érzem magam. Majd' 19 évesen a leghosszabb kapcsolatom az a 4 hónap volt, az is amolyan gyerekszerelem. Pedig iszonyúan vágyom már arra, hogy valaki végre komolyan vegyen. Szeretethiányom van, afféle szeretet, amit a barátomtól kaphatnék meg.

Annyiszor koppantam, a reményemet mégsem veszítettem el, de már azon gondolkodom, hol ronthatom el folyton. Nem vagyok könnyűvérű sem, mindössze 2 pasival volt szexuális kapcsolatom, azzal, akivel először és utoljára lefeküdtem, valamint az, aki 2 év után újra felkeresett, majd eltűnt. Nem értem, hol lehet a probléma.

Remélem, nem volt túl nagy katyvasz, amit leírtam.
Előre is köszönöm!
Üdvözlettel: Bettina

Kedves Bujdosó Karolina!

Örülök, hogy megtaláltam ezt az oldalt. Komoly problémákkal küzdök, úgy érzem. Édesanyám meghalt tavaly szeptemberben, és azóta nem tudok kialakítani párkapcsolatot. Helyette inkább hagyom, hogy sodródjak, és csak egy férfivel tudok lenni, akit szeretek, de akit én komolyabban nem érdeklek. Tisztában vagyok a saját érzelmeimmel, és azzal, hogy mindig is szeretni fogom őt. De ez a tény eddig nem akadályozott meg a párkapcsolat keresésben.

Anyám halála óta azonban egyszerűen képtelen vagyok idegen férfiakkal megismerkedni. Mert ismerőseim alig vannak, időm se lenne ismerősökre. Így egyedülállón meg csak bántanak az itthoniak is, nem érzem magam elég erősnek. Egyszerűen úgy érzem, hogy képtelen lennék felvállalni egy kapcsolatot. Ez korábban nem jelentett akadályt, mert elég szépen el tudom nyomni a saját érzéseim, és mindig is felül tudtam kerekedni rajtuk, és magamra tudtam erőltetni dolgokat. Ez máshogy nem is lehetséges, és tudom, hogy tovább kell lépnem, és a boldogtalanság nekem nem probléma, nem várok el mindent az élettől.

Én egy párkapcsolatot szeretnék, ha nem szeretem különösebben, az nem érdekel. Úgy érzem, hogy én már megtaláltam, akit szeretek. Aztán úgyis előbb-utóbb megszeretem a másikat. Nem szeretek várakozni és türelmetlen vagyok. Amikor pedig nem vagyok képes megjelenni egy-egy találkán, akkor meg utána hosszú napokig kínlódom, és őrlöm magam, amitől még jobban legyengülök idegileg. De úgy érzem, hogy erőltetnem kell, mert 25 éves vagyok és nő, és egyre kevesebb esélyem van párt találni, és nem is bírom egyedül. Nagyon nehéz egyedül. Nem vagyok párkapcsolatfüggő, 23 éves koromig senkim se volt. De olyan családi problémáim vannak, melyekre megoldást jelentene egy párkapcsolat.

A kérdésem tehát az lenne, hogy mégis mennyi ideig tarthat ez? Ezt megtudhatom valahonnan? Vagy most már a harmadik x előtt ne is számítsak arra, hogy tovább tudok lépni? Igazából én depresszióval is küzdök, gyanúm szerint bipoláris zavarral küzdök. Nem egyszerű az élet. Azon túl naiv is vagyok és hiszékeny. Bár igyekszem fejlődni. Sajnos nem éppen szerencsés a személyiségem, mondjuk igyekszem elfogadni önmagam. Nagyon nagy segítséget jelentene, ha esetleg tudna mondani könyv címeket, ahonnan tudnék tájékozódni. Interneten semmit se találtam, de még majd az angol oldalakat is megnézem. Köszönöm a szíves segítségét.

Üdvözlettel: Erzsébet